4. rész

- De mégis hol lehet? - tűnődött Wookie.

- Nekem van egy ötletem. – mindenki Kyura nézett. - Szerintem a kórházba ment.
- Akkor gyerünk a kórházba. - indult meg Kangin.
- Hé, várj! - állította meg Siwon. Kangin meglepetten nézett a fiúra. - Még se ronthatunk be csak úgy, mindannyian, főleg, hogy már bizonyára vége a látogatási időnek.
- Na és akkor Hae, hogy jutott be?
- Megoldja ő az ilyet, emiatt ne aggódj! - mosolyodott el Shindong.
- Jó, és akkor ki menjen? - tette fel a kérdést Sungmin.
- Majd én és Siwon elmegyünk érte. - ajánlkozott Kyu.
A többiek kissé meglepetten néztek rá. Kyu is abban a kórházban feküdt, és amennyire lehetett, igyekezett elkerülni azt a helyet. Pár évvel ezelőtt, 3 másik Super Junioros taggal együtt balesetet szenvedett, és bár a többiek megúszták néhány könnyebb sérüléssel, ő napokig élet és halál között lebegett. Bár mára már újra tökéletes egészségnek örvend, nem szívesen emlékszik vissza a balesetre és az azt követő szörnyű napokra.
- Kyu...biztos vagy benne? - kérdezte óvatosan Sungmin.
- Igen, persze, miattam ne aggódjatok, de most menjünk. - emelte tekintetét Siwonra, aki válaszképpen bólintott, jelezve, hogy indulhatnak.
Siwon besietett a szobájába, felkapta éjjelszekrényéről a kocsikulcsot, aztán csatlakozott az előszobában rá váró Kyuhoz.
- Ha bármi van hívjatok! - kiabálta utánuk a folyosóról még Wookie, majd bejött, becsukta maga mögött az ajtót és visszament az ebédlőbe. A többiek maguk elé bámulva ültek az asztalnál, senki sem nyúlt a vacsorájához, mindenki azért szorított, hogy Donghaeval minden rendben legyen, és, hogy a két fiú minél előbb megtalálja.
Eközben egy árnyék suhant el a kórház fala mellett. Csendben lopódzott a sötétségben, lépésről-lépésre, egyre közelebb jutva céljához. Vacogva húzta össze karjait mellkasán, csak az az egy szál póló volt rajta, amiben lelépett otthonról, nem is gondolva arra, hogy lassan itt az ősz és ilyenkor már kezdenek hűvössé válni az esték. Végre elért a bejárathoz. Belesett az üvegajtón keresztül, a portás épp újságot olvasott. Amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót és óvatosan becsusszant, majd lábujjhegyen eltipegett a lépcsőig, miközben magában azon imádkozott, hogy a portásnak nehogy most jusson eszébe meginni egy kávét, vagy kimenni a mosdóba. Szerencséje volt, mert minden gond nélkül elért a lépcsőig, ahonnan könnyedén feljutott a harmadik emeletre, de itt megint figyelnie kellett. A nővérpultnál két nővér is ült, akiket bármikor hívhat egy beteg, és az ügyeletes orvos is itt mászkálhat valahol az emeleten. Donghae az ajtóhoz lépett, amely automata lévén magától kinyílt, gyorsan besurrant, aztán leguggolt és még a lélegzetét is visszafojtva, óvatosan elosont a nővérpult mellett. Most már csak Hyukie szobáját kellett megkeresnie. Mikor ezt is megtalálta, kezét óvatosan a kilincsre helyezte, nagyon sóhajtott, majd lenyomta. Benyitott a szobába, belépett, majd becsukta maga után az ajtót. Eunhyuk az ágyában feküdt, innen úgy tűnt, hogy alszik. Donghae közelebb lépett, és ekkor vette észre, hogy Hyukie fent van, tekintete a plafont pásztázza. Még csak azt se vette észre, hogy valaki bejött a szobába.
- Hyukie, én vagyok az Donghae - érintette meg finoman a fiú karját.
Eunhyuk felé fordult, Haera emelte üveges tekintetét, egy szót sem szólt, csak bámult rá. Donghae akaratlanul is hátrálni kezdett, a fiú arca teljesen megrémisztette. Még sosem látta ilyennek, ennyire üresnek, mintha minden fény, minden élet kihunyt volna belőle. A csillogás, amely ott volt minden egyes alkalommal, ahányszor csak belenézett Hyukie szemébe, egy pillanat alatt szertefoszlott.  Nagyot nyelt és próbálta összeszedni magát, most erősnek kellett lennie.
- Hyukie, - lépett a fiú ágya mellé, letérdelt hozzá és ujjai közé kulcsolta a fiú jobb kezét. - Én vagyok az Hae. Megismersz?
- Miért jöttél? – kérdezte Hyukie lassan, szinte fájdalmasan.
- Mert látni akartalak.
- Minek?
- Hogyhogy minek? Mert hiányzol, mert melletted akarok lenni!
- Felesleges! – rántotta ki hirtelen kezét Hae ujjai közül. – Neked is, és a többieknek is!
- Miért mondod ez Hyukie! Mindannyian szörnyen aggódunk érted.
- Nem kell, felejtsetek el! Én már nem tartozom közétek! – vetett Haere dühös pillantást!
- Dehogynem Hyukie, nem mondj ilyeneket! – Hae elszántan állta Hyukie tekintetét, csak azért sem fog meghátrálni.
- És megmondnád mégis mihez akartok velem kezdeni? – hangja merő gúny volt, tekintete tele volt megvetéssel és utálattal. – Mégis mihez kezdenétek egy ronccsal? – kiabálta lerántva magáról a takarót.
- Te nem vagy roncs! Ne mond ezt! – üvöltött vissza Hae – Hozzánk tartozol, a csapat része vagy.
- Többé már nem!
- De ha nem is tudsz táncolni... – Hae hangja egy pillanatra megremegett, most először mondta ki ezeket a szavakat, mintha most szembesült volna ő is azzal, ami visszafordíthatatlan, ami többé már megváltoztathatatlan. – attól még ott lehetsz velünk a színpadon, még énekelhetsz velünk.
- Ugyan már! Majd nézzem egy tolószékből, ahogy ott ugrabugráltok. És te fogsz majd talán mindenhova tologatni. – nézett végig megvetően Haen. Donghae érezte, ahogy tekintete a szívébe fúródik, egyenesen a közepébe,  hogy aztán ott olyan mélyre szúrjon, amennyire csak lehetséges.
- Én-én nem így gondoltam...
- Ugyan már mit tudsz te erről! – vágott Hae szavába. - Mit tudsz arról milyen azzal a tudattal tovább élned, hogy többet nem állhatsz színpadra, hogy többet nem táncolhatsz! Ami eddig az életedet jelentette, az nincs többé! Ugyan honnan ismernéd ezt az érzést! Elveszíteni valami igazán fontosat!
Donghae úgy érezte nem kap levegőt, mintha Hyukie minden egyes szava egyre jobban és jobban fojtogatná. Valami igazán fontosat elveszíteni, visszhangzott egyre a fejében, hát Hyukie elfelejtette milyen volt mikor elveszítette az édesapját, az talán nem fontos? Ő pontosan tudja milyen amikor valami nagyon fontosat, pótolhatatlant veszítünk el. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Hyukie ilyeneket mond neki, hisz a legjobb barátja. Annyi mindent csináltak már végig együtt. A fiúra nézett, de úgy érezte mintha egy idegen nézne rá vissza! Ez a fiú tele volt gyűlölettel, haraggal, bánattal, utálattal, önzéssel, nyoma sem volt a korábbi vidám, életerős, mindig bátor, tettre kész fiúnak. Az a Hyukie, akit ő ismert, sosem adta fel. De ez a fiú itt előtte, nem, nem tudta ki ez itt. Hirtelen mintha szűkülni kezdett volna a szoba, egyre kisebb és kisebb lett, forogni kezdett vele a világ és csak azt érezte, hogy ki kell innen jutnia, minél előbb. Maga sem emlékezett rá hogyan, de valahogy sikerült eljutnia az ajtóig, lenyomta a kilincset és kilépett a folyosóra. A hűs szellő végigsimított arcán, mint egy új életet lehelve belé. Becsukta az ajtót, majd szép lassan hagyta, hogy teste lecsússzon a földre. Könnyei ekkor már megállíthatatlanul folytak végig arcán.
Amit ő sem sejtett, hogy az ajtó másik oldalán lévő fiú arca is ugyanúgy könnyektől áztatott. Mindig az bántjuk a legjobban, akit a leginkább szeretünk, Hyukie ennek a mondatnak a jelentését most értette meg igazán. Még sosem érezte magát ennyire pocsékul és sosem érte még ekkora veszteség. Most úgy érezte, hogy számára minden elveszett és semminek sincs értelme. Ma, holnap vagy holnapután, neki már mindegy. Számára ezentúl már minden nap egyforma, és minden értelmetlenné vált. Elérte az önsajnálat legmélyebb szintjét, készen állva arra, hogy feladjon mindent, ami még megmaradt számára. És fogalma sem volt róla micsoda kincseket készül eldobni.
Hae letörölte arcáról könnyeit, keze ökölbe szorult, arcán az előbbi szomorúság helyét elszántság vette át. Akkor sem fogja hagyni, hogy Hyukie csak így feladja, meg fogja menteni akár akarja, akár nem! Visszahozza az életbe, azt a régi harcos fiút, aki sohasem adta fel, aki mindig küzdött a végsőkig!
- Esküszöm! – tett ígéretet a kihalt folyosó sötétjének.
Az ajtó két oldalán két fiú, különböző érzésekkel, különböző fájdalmakkal, de vajon melyikük az erősebb? Vajon képes lesz Hae visszaadni Hyukie életkedvét, vagy Hyukie lerántja őt is abba a sötét pokolba, amelyben most ő maga is jár?