- Akkor most hagyjunk pihenni, majd egy kicsit később visszajövünk. – szólalt meg
kedves, barátságos hangon Leeteuk, azzal elkezdte kifelé terelni a társaságot.
- Ez most mi volt hyung? – kérdezte már kint a folyosón Sungmin. – Hyukie miért viselkedik így velünk?
- Nagy sokk érte most, legyetek vele egy kicsit türelmesebbek. – kérlelte őket.
- Értem én, de mi csak segíteni akarunk neki. – nézett szomorúan leaderére Ryeowook.
- Tudom Wookie – simogatta meg a fiú haját. – De gondolj bele, a számára egyik legfontosabb dolgot ezen a világon veszítette el most. Nem tudhatjuk mi az ő helyzetében, hogyan reagáltunk volna.
- Értem hyung.
- Most nagyon türelmesnek és elnézőnek kell lennetek vele. Hyukienak élete volt a tánc, bizonyára nagyon nehéz lesz elfogadnia, hogy soha többé nem állhat színpadra.
- De azért még felléphet velünk, ugye? – nézett reménykedve Kangin Teukra. Most, hogy végre két év katonaság után újra együtt lehetett a bandával...annyira örült neki. Miért pont most kellett ennek megtörténnie? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Hyukie nem ezt érdemelte.
- Ahhoz még nagyon sok időnek kell eltelnie, és ez nagyrészt Eunhyukon múlik. – Teuk hangja halk volt és valahogy kissé törékeny. Ez a helyzet számára is új volt, és a tudat, hogy nem lehet ezekben a nehéz pillanatokban barátja mellett, mély bánattal töltötte el. Benne is ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg, mint mindenki másban, újra meg újra: vajon Hyukie elég erős lesz hozzá, hogy átvészelje ezt a szörnyű válságot? A mindig életvidám, kedves, állandóan mosolygó fiú vajon még visszatér hozzájuk? Annyira akart hinni benne, olyan erősen, mert nem tehetett mást, mert muszáj volt. Mert nem veszthetik el a hitüket, mert bízniuk kell benne és támogatniuk őt minden erejükkel. A hit volt az egyetlen, ami most megmaradt nekik, abba kapaszkodott mindenki. Körülnézett a többieken és látta a tekintetükben a félelmet, a bizonytalanságot. Tudta, hogy táplálni kell ezt a parányi tüzet, hogy egyre nagyobb lánggal égjen.
- Hyung beszélhetnénk egy pillanatra? – zökkentette ki gondolataiból Siwon.
- Igen, persze. – mosolygott rá, bár a fiú gondterhelt arca nem sok jót sejtetett. Kissé arrébb mentek, hogy a többiek ne hallják őket.
- Nekem ez nem fog menni! – fakadt ki Siwon.
- Tudom, hogy nehéz Siwon – tette kezét a fiú vállára. – De megbirkózol vele, ebben biztos vagyok!
- De én nem vagyok te!
- Nem is kell, hogy az legyél!
- Hyung nézz rám! Én nem vagyok az a megértő típus, én...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Én nem vagyok leader!
- Siwon, senki nem is születik annak. És nem is várja el senki, hogy az legyél. Csak vigyázz rájuk! Úgy, ahogy eddig is tetted. Ennyi.
Teuk mosolya némiképp megnyugtatta a fiút, nem értette pontosan miért történik mindez Hyukieval, de bízott az Úr kegyelmében és igazságosságában, és biztos volt benne, hogy Hyukie újra rendbe fog jönni. Ebben az egy dologban meginghatatlan volt!
- Köszönöm Teuk! – ölelte át a fiút.
- Igazán nincs mit! – viszonozta Teuk az ölelését.
Ekkor nyílt a folyosó egyik ajtaja és Hyukie szülei léptek be Sorával együtt. A fiúk meghajoltak köszönésképpen, amit a szülők és Sora halvány mosoly kíséretében viszonoztak. Egyenesen a kórterembe mentek. A fiúk néhány percig feszült figyelemmel várakoztak, tekintetüket a fehér ajtóra szegezve, de úgy tűnt, Hyukie szerencsére a családjával hajlandó szóba állni. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nekünk lassan indulnunk kell - jelentette be Yesung.
A fiúk sajnálkozásukat fejezték ki, de nem volt mit tenni, vissza kellett érniük szolgálati helyükre a megadott időpontra.
- Nézzünk be még egyszer Hyukiehoz – kérte Heechul.
Az ajtóhoz mentek és résnyire, halkan kinyitották. Sora és szülei az ágy körül ültek, anyukája épp fiához hajolt.
- Kérsz valamit kincsem?
- Nem, köszönöm. – válaszolta gépiesen Hyukie, akár egy jól nevelt kisfiú. Tekintete a távolba révedt, valahova a messzeségbe, ahová rajta kívül más nem nyerhetett bebocsátást.
- Enned kéne valamit. – próbálkozott Sora is, de Hyukie még csak rá sem nézett.
A három fiú becsukta az ajtót és mosolyt erőltetve arcukra fordultak vissza a többiekhez.
- Minden rendben van, most a családjával beszélget. – Yesung próbált vidámnak látszani, de úgy érezte elég bénára sikeredett.
- Hát fiúk vigyázzatok nagyon magatokra és egymásra! – búcsúzott tőlük Teuk. Megölelte Donghaet és a fülébe súgta: Minden rendben lesz. A fiú válaszképpen bólintott és megeresztett egy félmosolyt.
- Ti is vigyázzatok magatokra! – kérte őket Wookie.
A három fiú elköszönt és elindultak vissza a katonai szállásukra. Miután egy emelettel lejjebb értek és a többiek már nem láthatták, Heechul a lépcsőlejáró sarkába húzodva lekuporodott a földre, térdeit felhúzta, kezeit összekulcsolva karolta át vele őket.
- Csak egy percet kérek, csupán egyet - nézett Teukra, miközben szeméből megállíthatatlanul folyni kezdtek könnyei. Yesung sem bírta tovább, ő is sírni kezdett. Teuk átölelte a fiút, miközben minden erejével próbálta tartani magát. Neki még nem lehet.
Miután a két fiú kissé lenyugodott, folytatták útjukat, lent a kórház előtt elváltak, mindenki ment a maga útján. És bár szégyellték magukat mélységesen érte, mégis mindhárman szívből örültek, hogy elhagyhatták ezt a nyomasztó helyet, és visszatérhettek a most mintegy menedéket jelentő szállásukra.
Teuk, ahogy megérkezett a szobájába rögtön lehuppant az ágyára. Szükségét érezte egy kis pihenésnek, de nem telt bele néhány perc és máris kopogtattak szobája ajtaján.
- Szabad! – szólt ki, mire egyik katonatársa, akivel igencsak összebarátkozott az utóbbi időben, dugta be fejét az ajtón.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte, alighogy belépett a szobába.
- Miről? – lepődött meg Teuk.
- Amitől így nézel ki.
- Ennyire látszik?
A fiú bólintott és leült mellé az ágyra. Teuk szó nélkül a vállára borult és zokogni kezdett. Végre eljött az ő ideje. Barátja védően átkarolta, és hagyta, hogy kiadja magából minden fájdalmát.
- Ez most mi volt hyung? – kérdezte már kint a folyosón Sungmin. – Hyukie miért viselkedik így velünk?
- Nagy sokk érte most, legyetek vele egy kicsit türelmesebbek. – kérlelte őket.
- Értem én, de mi csak segíteni akarunk neki. – nézett szomorúan leaderére Ryeowook.
- Tudom Wookie – simogatta meg a fiú haját. – De gondolj bele, a számára egyik legfontosabb dolgot ezen a világon veszítette el most. Nem tudhatjuk mi az ő helyzetében, hogyan reagáltunk volna.
- Értem hyung.
- Most nagyon türelmesnek és elnézőnek kell lennetek vele. Hyukienak élete volt a tánc, bizonyára nagyon nehéz lesz elfogadnia, hogy soha többé nem állhat színpadra.
- De azért még felléphet velünk, ugye? – nézett reménykedve Kangin Teukra. Most, hogy végre két év katonaság után újra együtt lehetett a bandával...annyira örült neki. Miért pont most kellett ennek megtörténnie? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Hyukie nem ezt érdemelte.
- Ahhoz még nagyon sok időnek kell eltelnie, és ez nagyrészt Eunhyukon múlik. – Teuk hangja halk volt és valahogy kissé törékeny. Ez a helyzet számára is új volt, és a tudat, hogy nem lehet ezekben a nehéz pillanatokban barátja mellett, mély bánattal töltötte el. Benne is ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg, mint mindenki másban, újra meg újra: vajon Hyukie elég erős lesz hozzá, hogy átvészelje ezt a szörnyű válságot? A mindig életvidám, kedves, állandóan mosolygó fiú vajon még visszatér hozzájuk? Annyira akart hinni benne, olyan erősen, mert nem tehetett mást, mert muszáj volt. Mert nem veszthetik el a hitüket, mert bízniuk kell benne és támogatniuk őt minden erejükkel. A hit volt az egyetlen, ami most megmaradt nekik, abba kapaszkodott mindenki. Körülnézett a többieken és látta a tekintetükben a félelmet, a bizonytalanságot. Tudta, hogy táplálni kell ezt a parányi tüzet, hogy egyre nagyobb lánggal égjen.
- Hyung beszélhetnénk egy pillanatra? – zökkentette ki gondolataiból Siwon.
- Igen, persze. – mosolygott rá, bár a fiú gondterhelt arca nem sok jót sejtetett. Kissé arrébb mentek, hogy a többiek ne hallják őket.
- Nekem ez nem fog menni! – fakadt ki Siwon.
- Tudom, hogy nehéz Siwon – tette kezét a fiú vállára. – De megbirkózol vele, ebben biztos vagyok!
- De én nem vagyok te!
- Nem is kell, hogy az legyél!
- Hyung nézz rám! Én nem vagyok az a megértő típus, én...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Én nem vagyok leader!
- Siwon, senki nem is születik annak. És nem is várja el senki, hogy az legyél. Csak vigyázz rájuk! Úgy, ahogy eddig is tetted. Ennyi.
Teuk mosolya némiképp megnyugtatta a fiút, nem értette pontosan miért történik mindez Hyukieval, de bízott az Úr kegyelmében és igazságosságában, és biztos volt benne, hogy Hyukie újra rendbe fog jönni. Ebben az egy dologban meginghatatlan volt!
- Köszönöm Teuk! – ölelte át a fiút.
- Igazán nincs mit! – viszonozta Teuk az ölelését.
Ekkor nyílt a folyosó egyik ajtaja és Hyukie szülei léptek be Sorával együtt. A fiúk meghajoltak köszönésképpen, amit a szülők és Sora halvány mosoly kíséretében viszonoztak. Egyenesen a kórterembe mentek. A fiúk néhány percig feszült figyelemmel várakoztak, tekintetüket a fehér ajtóra szegezve, de úgy tűnt, Hyukie szerencsére a családjával hajlandó szóba állni. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nekünk lassan indulnunk kell - jelentette be Yesung.
A fiúk sajnálkozásukat fejezték ki, de nem volt mit tenni, vissza kellett érniük szolgálati helyükre a megadott időpontra.
- Nézzünk be még egyszer Hyukiehoz – kérte Heechul.
Az ajtóhoz mentek és résnyire, halkan kinyitották. Sora és szülei az ágy körül ültek, anyukája épp fiához hajolt.
- Kérsz valamit kincsem?
- Nem, köszönöm. – válaszolta gépiesen Hyukie, akár egy jól nevelt kisfiú. Tekintete a távolba révedt, valahova a messzeségbe, ahová rajta kívül más nem nyerhetett bebocsátást.
- Enned kéne valamit. – próbálkozott Sora is, de Hyukie még csak rá sem nézett.
A három fiú becsukta az ajtót és mosolyt erőltetve arcukra fordultak vissza a többiekhez.
- Minden rendben van, most a családjával beszélget. – Yesung próbált vidámnak látszani, de úgy érezte elég bénára sikeredett.
- Hát fiúk vigyázzatok nagyon magatokra és egymásra! – búcsúzott tőlük Teuk. Megölelte Donghaet és a fülébe súgta: Minden rendben lesz. A fiú válaszképpen bólintott és megeresztett egy félmosolyt.
- Ti is vigyázzatok magatokra! – kérte őket Wookie.
A három fiú elköszönt és elindultak vissza a katonai szállásukra. Miután egy emelettel lejjebb értek és a többiek már nem láthatták, Heechul a lépcsőlejáró sarkába húzodva lekuporodott a földre, térdeit felhúzta, kezeit összekulcsolva karolta át vele őket.
- Csak egy percet kérek, csupán egyet - nézett Teukra, miközben szeméből megállíthatatlanul folyni kezdtek könnyei. Yesung sem bírta tovább, ő is sírni kezdett. Teuk átölelte a fiút, miközben minden erejével próbálta tartani magát. Neki még nem lehet.
Miután a két fiú kissé lenyugodott, folytatták útjukat, lent a kórház előtt elváltak, mindenki ment a maga útján. És bár szégyellték magukat mélységesen érte, mégis mindhárman szívből örültek, hogy elhagyhatták ezt a nyomasztó helyet, és visszatérhettek a most mintegy menedéket jelentő szállásukra.
Teuk, ahogy megérkezett a szobájába rögtön lehuppant az ágyára. Szükségét érezte egy kis pihenésnek, de nem telt bele néhány perc és máris kopogtattak szobája ajtaján.
- Szabad! – szólt ki, mire egyik katonatársa, akivel igencsak összebarátkozott az utóbbi időben, dugta be fejét az ajtón.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte, alighogy belépett a szobába.
- Miről? – lepődött meg Teuk.
- Amitől így nézel ki.
- Ennyire látszik?
A fiú bólintott és leült mellé az ágyra. Teuk szó nélkül a vállára borult és zokogni kezdett. Végre eljött az ő ideje. Barátja védően átkarolta, és hagyta, hogy kiadja magából minden fájdalmát.
Miután a három fiú elment, a többiek is szedelőzködni
kezdtek. Siwon Shindonggal és Lee So Mannal elment a sajtótájékoztatóra, Sungmin,
Kyu, Ryeowook, Kangin és Donghae pedig hazaindultak.
Siwon és Shindong is elég ideges volt, de szerencsére rendben lezajlott a sajtótájékoztató. Nagyrészt Lee So Man beszélt, és eltekintve az olyan idióta kérdésektől, hogy hogy érzik most magukat, egész könnyen megúszták a dolgot. De egyikük sem fogja soha elfelejteni a bejelentés utáni pillanatot, újságírók döbbent tekintete, levegőben megdermedt kamerák, néma csend uralta a termet néhány percig, még sosem láttak ilyet.
Időközben Wookie otthon, ahogy ígérte, nekiállt levest főzni, a többiek pedig a nappaliban heveredtek le. Donghaet nemsokára elnyomta az álom, feje Kangin mellkasára csuklott. A fiú felkelt és óvatosan lefektette a kanapéra, majd egy takaróval betakarta. Kyu leült a számítógépe elé játszani, de már vagy századszorra ment végig ugyanazon a pályán. Ujjai egyre csak a billentyűzet gombjain jártak, mindegy volt, csak valamivel lefoglalhassa gondolatait.
Kangin és Sugmin kimentek a konyhába segíteni Wookienak. Minnie teát főzött, Kangin pedig a levesnek való zöldséget vágta össze. Mindannyian olyan elmélyülten koncentráltak tennivalójukra mintha az életük múlt volna rajta. Azt sem hallották meg mikor Siwon és Shindong megjött.
- Sziasztok! – köszöntek be a konyhában ügyködő fiúk legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát ti már itthon vagytok? – kérdezte Wookie.
- Amint láthatod. – mosolyodott el Shindong.
- És milyen volt? – kérdezte félve Minnie.
- Ahhoz képest, amire számítottam, nem volt olyan vészes. – közölte Siwon.
- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot Minnie.
- Nemsokára kész a vacsora – jelentette be Wookie.
- Akkor én megyek is tálalni. – Kangin kapva kapott az alkalmon, hogy megint elfoglalhatja magát valamivel.
- Én meg megyek összeszedem a többieket. – azzal Minnie már el is tűnt a konyhaajtó mögött.
Shindong és Siwon elmentek kezet mosni, aztán asztalhoz ültek. Hamarosan Kyu is megjött, most már csak Sungmin és Donghae hiányzott.
Siwon és Shindong is elég ideges volt, de szerencsére rendben lezajlott a sajtótájékoztató. Nagyrészt Lee So Man beszélt, és eltekintve az olyan idióta kérdésektől, hogy hogy érzik most magukat, egész könnyen megúszták a dolgot. De egyikük sem fogja soha elfelejteni a bejelentés utáni pillanatot, újságírók döbbent tekintete, levegőben megdermedt kamerák, néma csend uralta a termet néhány percig, még sosem láttak ilyet.
Időközben Wookie otthon, ahogy ígérte, nekiállt levest főzni, a többiek pedig a nappaliban heveredtek le. Donghaet nemsokára elnyomta az álom, feje Kangin mellkasára csuklott. A fiú felkelt és óvatosan lefektette a kanapéra, majd egy takaróval betakarta. Kyu leült a számítógépe elé játszani, de már vagy századszorra ment végig ugyanazon a pályán. Ujjai egyre csak a billentyűzet gombjain jártak, mindegy volt, csak valamivel lefoglalhassa gondolatait.
Kangin és Sugmin kimentek a konyhába segíteni Wookienak. Minnie teát főzött, Kangin pedig a levesnek való zöldséget vágta össze. Mindannyian olyan elmélyülten koncentráltak tennivalójukra mintha az életük múlt volna rajta. Azt sem hallották meg mikor Siwon és Shindong megjött.
- Sziasztok! – köszöntek be a konyhában ügyködő fiúk legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát ti már itthon vagytok? – kérdezte Wookie.
- Amint láthatod. – mosolyodott el Shindong.
- És milyen volt? – kérdezte félve Minnie.
- Ahhoz képest, amire számítottam, nem volt olyan vészes. – közölte Siwon.
- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot Minnie.
- Nemsokára kész a vacsora – jelentette be Wookie.
- Akkor én megyek is tálalni. – Kangin kapva kapott az alkalmon, hogy megint elfoglalhatja magát valamivel.
- Én meg megyek összeszedem a többieket. – azzal Minnie már el is tűnt a konyhaajtó mögött.
Shindong és Siwon elmentek kezet mosni, aztán asztalhoz ültek. Hamarosan Kyu is megjött, most már csak Sungmin és Donghae hiányzott.
- Van egy kis gond fiúk! - jelent meg sápadtan Sungmin.
- Mi történt? - kérdezte Wookie, félve egy újabb rossz hírtől.
- Donghae eltűnt!
- Mi az, hogy eltűnt? - nyílt tágra a többiek szeme a csodálkozástól.
- Az egész házat végigkutattam, de nincs sehol!
- Mi történt? - kérdezte Wookie, félve egy újabb rossz hírtől.
- Donghae eltűnt!
- Mi az, hogy eltűnt? - nyílt tágra a többiek szeme a csodálkozástól.
- Az egész házat végigkutattam, de nincs sehol!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése