9. rész

Este a fiúk egy varieté műsor felvételén vettek részt. Zhoumi is elkísérte őket, a színfalak mögül figyelte a többieket. Azonban a ki-kikukucskáló fiút hamarosan kiszúrta egy elf lány, amit hangos sikítással adott mindenki tudtára. Cserébe a lány egy lélegzetállító mosolyt kapott Zhoumitól, aki lelkesen integetett a nevét skandálni kezdő rajongóknak.
- Nézd már, nem is szerepel, mégis őérte vannak a legjobban oda - jegyezte meg tréfásan Siwon.
- Ez csak addig tart, amíg én színpadra nem lépek - húzta ki magát önelégült mosollyal az arcán Kyu.
A többiek a háttérben halkan kuncogni kezdtek. Tudták, hogy csak addig ilyen nagy a szája, míg nem kell a közönség elé lépnie. Bezzeg, ha a színpadon kell majd megszólalnia, mindjárt nem lesz ilyen pökhendi.
- Na gyere, te kis nyuszi - húzta magával karjánál fogva Sungmin.
- Miii? Most mi van?- értetlenkedett Kyuhyun, kénytelen-kelletlen követve barátját.
- KyuMin belépő - közölte Sungmin anélkül, hogy hátrafordult volna.
Időközben kiértek a színpadra, és Kyu úgy gondolta, ha már fanservice, akkor adjanak bele apait-anyait. Megelőzte hát Sungmint, szembe fordult vele, elkapta a derekánál fogva, hátradöntötte, és úgy tett, mint aki épp megcsókolja a fiút. Az elfek hangos sikításban törtek ki. Az ő helyükről teljesen úgy tűnt, hogy Kyu épp most kapta le Sungmint. Még a műsorvezetők is lefagytak néhány pillanatra. Ilyen extrém belépőre ők se számítottak.
Kyu elégedetten nyugtázta a közönség reakcióját. Szája önelégült mosolyra húzódott, miközben Sungmin akkora szemeket meresztett rá, mintha a fiú egy személyben lenne Drakula és a Loch Nessi szörny.
A színfalak mögött várakozó többi tagnak is leesett az álla döbbenetében. Az egyetlen, aki ilyeneket mert művelni, az Kim Heechul volt, de ő most katonai szolgálatát töltötte.
- Na, nézd csak, miből lesz a cserebogár - mosolygott Siwon.
- Ki hitte volna a kis maknaeről - nevette el magát Shindong.
- Na, kússzunk ki a színpadra mi is - forgatta a szemeit Wookie.
Időközben a színpadon is rendeződni látszódtak a dolgok, Sungmin újra függőleges helyzetben volt, bár tekintete nem sok jót ígért. Kyu biztos volt benne, hogy a színfalak mögött alapos fejmosásban lesz része. Ám, hogy megszabaduljon Minnie mérges tekintetétől, amely szinte pengeként fúródott testébe, hirtelen oldalra állt, így a fiú most a közönséggel találta szembe magát. Minnie arckifejezése azon nyomban megváltozott, először zavar lett úrrá rajta, majd olyan piros lett, mint egy pipacs, kint a mezőn, nyár közepén.
Zhoumi kezét szája elé tartva, halkan kuncogott a két fiút figyelve rejtekhelyéről. Mindig is tudta, hogy Kyu kissé őrült, de nem akart a helyében lenni, mikor Minnie fejét veszi ezért a mutatványáért.
Heechul, azt hiszem valaki a babérjaidra tör.
Próbált komoly képet vágni, ahogy a többi fiú elvonult mellette, igyekezvén ki a színpadra, de nem bírta abbahagyni a vigyorgást.
Ám tekintete ekkor Hae-ra tévedt, és nevethetnékje abban a pillanatban elmúlt. Még mindig borzalmasan nézett ki. A sok smink ugyan eltakarta a karikákat szemei alatt, de tekintete ragyogását nem tudta visszaadni. Lépett egyet, ám hirtelen megszédülhetett, mert elvesztette az egyensúlyát, és a falba kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. Zhoumi azonnal odafutott hozzá.
- Jól vagy, Hae? - nézett aggódva a fiúra.
- Csak egy pillanatra megszédültem, de már jól vagyok - mosolygott rá erőtlenül Donghae.
- Nem akarsz leülni egy kicsit? Hozzak egy pohár vizet?
- Kedves tőled, Zhoumi, de már tényleg jól vagyok. Ne haragudj, de mennem kell a többiek után - indult tovább a színpad felé.
- De...- nyújtotta utána a karját Zhoumi, de már nem tehetett semmit.
Az egész műsor alatt Hae-t figyelte, és reménykedett benne, hogy a fiúnak nem lesz semmi baja.
A felvétel rendben lezajlott, és Kyu sem tartogatott további meglepetéseket. Zhoumi csodálkozva nézte mennyire más Donghae a színpadon. Vidám volt és mosolygós, nyoma sem volt fáradtságnak.  Viccelődött az elfekkel, frappáns válaszokat adott a műsorvezetőknek, össze sem lehetett hasonlítani a pár perce még fásult, falba kapaszkodó Donghae-val.
Tényleg fantasztikus színész, így átverni mindenkit.
A felvételnek vége lett, a fiúk sorra jöttek le a színpadról. Amint azt sejteni lehetett, Sungmin rögtön nekiesett Kyu-nak, amint az elfek látótávolságán kívülre kerültek.
- Ezt mégis, hogy képzelted?  - kiabált Kyu-val. - Legalább szóltál volna nekem előtte!
- Hirtelen ötlet volt - próbált védekezni a maknae.
- Most mindenki azt hiszi, hogy megcsókoltál - mérgelődött még mindig Minnie. - Úgy utálom az ilyet. Már Hee-nél is kiakadtam, erre most meg te jössz ilyen hülyeséggel.
- De hát hozzád se értem - csodálkozott Kyu.
- Ez te tudod, meg én... meg a csapat többi tagja. De az elfek mind nem ezt hiszik!
- Ugyan már, ők is tudják, hogy ez csak játék!
- Tényleg? Akkor talán nem kellett volna olyan élethűen mozgatnod a fejedet - Sungmin csak úgy tajtékzott a dühtől.
- Jól van na, bocsánat - húzta be fülét-farkát Kyu.
- Felejtsük el - legyintett Minnie, de Kyu tudta, hogy még egy jó ideig pufogni fog barátja.
- Nincs kedvetek beülni valahova? - dobta fel az ötletet Kangin miután visszamentek az öltözőjükbe.
- Ehetnénk valamit - javasolta Shindong.
- Te állandóan a hasadra gondolsz - húzta Wookie, mire a többiek elnevették magukat.
- Jó munkához teli bendő kell - simított végig a pociján Shindong.
- Gyere, te éhenkórász, tömjük meg azt a bendőt - indult el Siwon, a többiek pedig követték őket.
Volt nem messze egy kis étterem, ahova nagyon szerettek járni. Egy kedves, idős házaspár vezette, kellemes, családias hangulat lengte be mindig a helységet. Most is ide mentek.
- Jó estét kívánok - hajoltak meg mindannyian, ahogy beléptek az ajtón.
- Jó estét - hajolt meg az őket fogadó idős hölgy.
- Vacsorázni szeretnénk - mosolygott Siwon az asszonyra.
- Erre jöjjenek - vezette őket egy nagyobb asztalhoz, ahol mindannyian elfértek.
Aztán elment, hogy pár perccel később étlapokkal a kezében térjen vissza. Kiosztotta őket, majd arrébb vonult, hogy a fiúk nyugodtan dönthessenek. Miután mindenki kiválasztotta, hogy mit szeretne vacsorázni, Siwon intett az asszonynak, és leadta a rendelést. Míg kihozták az ételt, jól elbeszélgettek, és Zhoumit a többiek jól kifaggatták. Szegény már vagy harmadszor mesélhette el ugyanazt, de egyáltalán nem bánta. Örült, hogy egy kis időt megint a többiekkel tölthet. Hálás volt nekik, amiért barátjukká fogadták őt, és bár nem volt a Super Junior hivatalos tagja, csupán az alcsapaté, a fiúk mégis teljes jogú tagként bántak vele. Ő és Henry mindig is rengeteg szeretet kaptak a többiektől, és a fiúk mindig kiálltak mellettük, így Zhoumi akárhányszor a dormba jött, mindig úgy érezte hazatért.
A vacsora végeztével a többiek még úgy gondolták maradnak egy kicsit. Nem volt kedvük még hazamenni, olyan szép este volt, és olyan jól érezték magukat. Egyedül Donghae nem akart tovább maradni. El is fáradt, és Hyukie-t sem akarta még tovább egyedül hagyni.
- Azt hiszem én is Hae-val megyek - ásított egyet Zhoumi.
- Ne már! - húzta el a száját Kyu. ­- Hisz holnap már mész is haza.
- Ne haragudj, haver, de tényleg nagyon elfáradtam. De ti csak maradjatok, és érezzétek jól magatokat. Mi meg még holnap, indulás előtt, tudunk beszélni, Kyu.
- Rendben. Akkor jó pihenést nektek - köszönt el tőlük Kyuhyun.
- Jó éjt! - búcsúztak el a többiek is.
A két fiú elindult ki a parkolóba, ahol Donghae kocsija állt.
- Ne vezessek én?  - ajánlotta fel Zhoumi, ahogy az autóhoz értek.
- Az most jó lenne. Az igazság az, hogy eléggé elfáradtam így a nap végére - vallotta be kissé szégyenlősen Donghae.
- Ez teljesen érthető, hosszú napotok volt. Akkor helyezze magát kényelembe, uram - próbált hülyéskedni Zhoumi.
Donghae elmosolyodott. A mai napon először mosolyodott el szívből. Zhoumi örömmel nyugtázta, hogy a fiú szemébe visszatért az a csillogás, amit annyira hiányolt.
Elindultak hazafelé, és nem sokkal később Zhoumi arra lett figyelmes, hogy Donghae elaludt az ülésében.
Tényleg jó fáradt lehetett szegénykém.
Néhány méterre voltak már csak a dormtól, mikor Zhoumi hirtelen összerezzent.
- Apa! - kiáltott fel újra Donghae, majd nyugtalanul forgolódni kezdett az ülésben. - Apa! Kérlek, ne menj el!
- Donghae, nincs semmi baj - próbálta Zhoumi megnyugtatni, de Hae egyre jobban zihálni kezdett.
- Apa! - Donghae hangja annyira elkeseredett volt, Zhoumi úgy érezte, mintha jeges kéz markolná meg a szívét.
Gyorsan megállította  a kocsit az első adandó alkalommal, majd kiszállt és átfutott az autó másik oldalára. Kinyitotta az ajtót, és óvatosan megpróbálta felkelteni Donghae-t.
- Hae, ébredj fel! - szólítgatta a fiút, akinek ekkor már patakokban folytak a könnyei az arcán.
- Hae hallasz engem? - vált egyre elkeseredettebbé Zhoumi hangja is.
Finoman rázogatni kezdte a fiút, mire az végül kinyitotta a szemeit.
- Hol vagyok? - kérdezte zavartan, majd hirtelen felugrott az ülésben. - És hol van apa?
- Nyugi, Hae, nincs semmi baj. Csak rosszat álmodtál - magyarázta gyengéden a fiúnak.
Kellett néhány másodperc mire Donghae visszazökkent a valóságba.
- Jaj, Zhoumi, olyan borzalmas volt - borult zokogva a karjaiba. - Annyira hiányzik.
- Tudom. Ssss, nincs semmi baj - próbálta nyugtatgatni a karjaiban remegő fiút. - Minden rendbe jön.
Alig bírta visszatartani saját könnyeit, de Hae miatt most erősnek kellett lennie. Percek múltak így el, mire Donghae egy kissé megnyugodott.
- Jobban vagy már? - érdeklődött Zhoumi, mikor a fiú kibontakozott az öleléséből.
- Igen, már jobb egy kicsit. És sajnálom - hajtotta le bűnbánóan a fejét Hae.
- Ezt most meg se hallottam - korholta le a fiút Zhoumi. - Tudod jól, hogy bármikor, bármiben számíthatsz rám.
Donghae bólintott, nem volt képes most megszólalnia.
- Indulhatunk? - nézett rá Zhoumi.
Donghae ismételten bólintott.
Zhoumi hálát adott az égnek, hogy már csak néhány méterre vannak a dormtól, mert ilyen állapotban biztos nem lett volna képes hosszabb távon vezetni. Egész testében remegett, és csak arra gondolt, hogy minél előbb hazaérjenek, és Donghae végre lefekhessen.
Holnap mindenképpen beszélnem kell erről Siwonnal. Ez már nem játék!
Miután leparkolta az autót a dorm előtt, Zhoumi bekísérte a szobájába Donghae-t. A fiú lefeküdt az ágyba, Zhoumi pedig betakarta.
- Próbálj meg aludni.
- Rendben van... Zhoumi - szólt a fiú után, mielőtt az kilépett volna az ajtón. - Köszönöm.
- Nincs mit megköszönnöd - mosolygott rá Zhoumi, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

8. rész

- Szia, Zhoumi! De örülök, hogy látlak! - üdvözölte boldogon barátját Siwon.
A fiú már jó ideje nem járt Koreában, sűrű elfoglaltsága nem tette lehetővé, hogy meglátogassa a többieket. Eunhyuk balesetekor is épp egy doramát forgatott, és bármennyire is szeretett volna azon nyomban ideutazni barátjához, sajnos nem tehette meg. Nem állhatott le miatta a forgatás.
- Én is örülök, hogy látlak - mosolygott vidáman Siwonra.
- Na, és meddig maradhatsz? – kérdezte amaz izgatottan.
- Csütörtökön már megyek is vissza, este már a rádióban kell műsort vezetnem.
- Csak két nap? - szomorodott el Siwon.
- Hidd el, én is szívesen maradnék tovább, ha lehetne.
- Tudom. De végül is, ez is több, mint a semmi - vidult fel újra Siwon arca. - Legalább itt vagy!
- Na, látod! Ez a jó hozzáállás - veregette meg nevetve barátja vállát, majd arca újra komollyá vált. - Hyukie merre van? Szeretnék beköszönni hozzá.
- A régi szobájában.
- Akkor tudom az utat. Majd még beszélünk - köszönt el Siwontól, majd Eunhyuk szobája felé vette az irányt. Ám még mielőtt kopogtathatott volna az ajtón, két kar ölelte át hátulról, amihez hamarosan egy örömteli hang is társult.
- Na, végre! Csak, hogy meglátogatsz minket!
- Na, mi az? Csak nem hiányoztam, maknae? – nevette el magát.
- Nagyon! - Kyu örült, hogy Zhoumi mögött áll, és így a fiú nem láthatja, hogy egy kissé belepirult válaszába.
A két srác nagyon jól összebarátkozott az évek során, de mivel Zhoumi kínai volt, és csak az M alcsapat tagja, ezért ritkán volt lehetőségük hosszabb időt együtt tölteni. És ezen ritka alkalmakkor is általában az új albumukat népszerűsítették, vagyis minden egyes percük be volt osztva.

Te is nekem - fordult meg Zhoumi. - És mindjárt a tiéd vagyok, de előbb még szeretnék beszélni Hyukie-val.
- Persze. Ne haragudj, hogy feltartottalak – engedte el Kyu.
- Ugyan, semmi baj – mosolygott rá. – Később beszélünk.
- A szobámban leszek.
- Rendben – bólintott Zhoumi, majd kopogni kezdett Eunhyuk ajtaján.
- Szabad! – hallotta bentről a fiú hangját. Lenyomta a kilincset és benyitott a szobába.
- Zhoumi! – kiáltott fel Eunhyuk lelkesen, ahogy meglátta barátját. Még béna lábairól is elfeledkezett egy rövidke pillanatra, ahogy fel akart pattanni az ágyról, csupán a gravitáció volt az, ami visszatartotta.
- Hogy érzed magad? – ült le az ágy szélére Zhoumi.
- Most már egész jól. Tudod az elején voltak kisebb nehézségeim – sütötte le a szemeit kissé szégyenkezve Eunhyuk.
- Igen, hallottam róla. De az a lényeg, hogy most már újra pozítivan tekintesz előre. Rám is mindenben számíthatsz, ugye tudod? Ha bármiben tudok segteni, csak szólj!
- Tudom, és köszönöm – mosolygott hálásan a fiúra. – Na és veled mi a helyzet?
- Most fejeztem be egy dorama forgatását, ezért se tudtam előbb jönni. Ne haragudj!
- Ugyan már, Zhoumi, erről nem te tehetsz! A lényeg, hogy most itt vagy.
- Pontosan. Mondd csak, nincs kedved elmenni valahova?
- Elmenni? – csodálkozott Eunhyuk.
- Aha. Kimehetnénk a parkba, vagy elmehetnénk enni. Mikor legutóbb itt voltam, ráakadtam egy isteni étteremre. Olyan bulgogit csinálnak, mmm, megnyalod mind a tíz ujjad utána.
- Hát nem is tudom – hezitált Eunhyuk. Nem igazán gondolt még arra, hogy elhagyja a lakást.
- De mehetünk moziba is, ha inkább ahhoz lenne kedved!
Zhoumi izgalomtól csillogó tekintetének nem volt képes nemet mondani, így hát Eunhyuk rábólintott a dologra. Végülis előbb-utóbb ki kell mozdulnia, nem maradhat örökké bezárkózva.
- Mondd csak Zhoumi, ugye nem lenne gond, ha Hae is velünk jönne? – kérdezte bizonytalanul. Nem szerette volna megbántani a fiút, hisz az hosszú útat tett meg csak azért, hogy láthassa őt.
- Dehogyis! Sőt, mehetünk akár mindannyian is. Ahogy szeretnéd. 
- Á, azt hiszem az eléggé feltűnő lenne.
- Rendben, akkor csak mi hárman megyünk.
- Meg én - szólalt meg egy hang, majd az ajtónyílásban megjelent egy hozzátartozó alak is.
- Kyu, te meg mit keresel itt? Hallgatóztál? - vetett mérges pillantást a fiúra Hyukie.
- Nem! - duzzogott Kyu a feltételezés hallatán. - Wookie küldött. Aziránt érdeklődik, hogy van-e valami extra kérésed a vacsorát illetően, de azt hiszem ez most aktualitását vesztette.
- Mondd meg Wookienak, hogy bocsánat.
- Hagyd csak, Kyu - állt fel Zhoumi -, majd én beszélek vele.
Kiment a konyhába, majd vázolta a helyzetet Wookienak, aki nagyon megértő volt, és jó szórakozást kívánt az estéhez. Mikor visszaért a szobába, már ott találta Donghae-t, aki épp Hyukie-nak segített átöltözni.
- Na, hogy festek? - érdeklődött Eunhyuk, miközben kissé feszengve nézett magán végig, fejét hol jobbra, hol balra fordítva.
- Ha lány lennék, első látásra beléd szeretnék - bókolt neki Zhoumi.
- Nagyon vicces - grimaszolt egyet Hyukie.
- Nem viccnek szántam. Most is ugyanolyan jóképű vagy, mint azelőtt.
- Tényleg? Hae, szerinted? – nézett csillogó szemekkel a fiúra.
- Nagyon jól nézel ki, Hyukie - húzta mosolyra a száját Donghae, de abban a pillanatban, ahogy Eunhyuk elfordult, lelohadt arcáról a mosoly.
Zhouminak csak most tűnt fel, mennyire megviselt az arca. Sötét karikák ültek a szeme alatt, tompa tekintete elveszett valahol a távolban. Testtartása görnyedt volt, mintha hatalmas súlyt cipelne vállain. Az a vidám játékosság, amit ő is annyira szeretett benne, eltűnt, csupán egy fénytelen, fakó testet  hagyott maga után, amelyből hiányzott minden élet.
- Én is kész vagyok!
Zhoumi összerezzent a váratlan hang hallatán.
- Hja, Kyu - fordult meg -, a frászt hozod rám!
- Csak nem rosszban sántikálsz, hogy itt ijedezel nekünk? - dugta ki a nyelvét játékosan Kyu.
- Most ugye magadról beszélsz Kyu Evil Hyun? - vágott vissza gúnyos pillantással Zhoumi.
- Menj a francba! - morgott egyet Kyu, de bárhogy is próbálta leplezni, szája sarkában már mosoly bujkált.
Egymásra néztek, és egyszerre robbant ki belőlük a nevetés. Eunyhyuk értetlenül nézett rájuk, fogalma sem volt, mi az, ami ennyire vicces, Donghae pedig újra felvette műmosolyát, anélkül, hogy felfogta volna az előtte lejátszódó jelenetet. Akár egy robot, amit gombnyomásra bekapcsolhatsz.
Kyu odament Hyukie-hoz, aki tőle is kikérje a véleményét, kinézetét illetően. Zhoumi kihasználta az alkalmat, hogy pár szót válthasson bizalmasan Donghae-val.
- Hogy vagy, Hae? - lépett oda hozzá.
- Jól, köszi. És te?
- Remekül. Tele vagyok munkával, és bár néha jó lenne megállni, és susszanni egyet, de nem panaszkodom. Csupa olyan dolgot csinálhatok, amit imádok.
- Az jó.
Donghae igyekezett lelkesedést vinni a hangjába, de az inkább erőtlennek tűnt.
- Fáradtnak tűnsz - nézett rá gyengéden Zhoumi.
- Csak keveset aludtam az éjszaka, de ne aggódj miattam, jól vagyok.
- Biztosan? – kételkedett Zhoumi a fiú szavaiban. – Itthon is maradhatunk, és rendelhetünk valamit.
- Tényleg jól vagyok – erőltetett mosolyt az arcára Donghae. – Különben is, nézd Hyukie milyen izgatott, nem akarok neki csalódást okozni.
- Rendben. De nem maradunk sokáig – jelentette ki Zhoumi ellentmondást nem tűrő hangon.
Donghae bólintott, de örült mikor Zhoumi figyelme megint Eunhyukra irányult. Még magának sem akarta beismerni, de szörnyen ki volt merülve. Az állandó készenlét Hyukie mellett, a koncertre való felkészülés, és a szereplések különböző műsorokban, túl sok volt ez így egyszerre. De nem adhatta fel, ki kellett tartania bármibe kerüljön is.
Zhoumi kitolta a ház elé Eunhyuköt, majd Kyu segítségével óvatosan beültették a kocsiba. A kerekes széket összecsukták és betették a csomagtartóba.
Az étterem amiről Zhoumi beszélt, nem volt túl messze, így néhány perc alatt meg is érkeztek. A két fiú a kiszállásnál is segédkezett Eunhyuknek. Szerencsére előzetes foglalás nélkül is kaptak helyet. Mivel Zhoumi annyira dicsérte a bulgogijukat, mindenki azt rendelt.
A vacsora jó hangulatban telt, úgy tűnt mindenkinek sikerül megfeledkeznie egy kicsit a problémájáról. Zhoumi mesélt az új doramájáról, majd élénk beszélgetésbe kezdtek Hyukie-val a rádiós műsorvezetésről. Eunhyuk a Sukirában szerzett tapasztalatait igyekezett átadni Zhouminak, és ellátta mindenféle jó tanáccsal, amit a fiú hálásan fogadott. Kissé még szokatlan volt az új szerepköre, de rettentően élvezte.
Észre se vették, és máris eltelt két óra. Mindannyian jól laktak, és el kellett ismerniük, Zhoumi tényleg nem túlzott, isteni volt a kaja. Lassan ideje volt indulni. Zhoumi ragaszkodott hozzá, hogy ő fizeti a vacsorát, és nem fogadott el semmiféle ellenvetést.
Miután segítettek Hyukie-nak lefeküdni, Kyu és Zhoumi még egy jó ideig beszélgettek Leeteuk szobájában, amely most ideiglenesen vendégszobaként funkcionált.
Másnap nem kellett korán kelniük, így még Wookie is csak tíz körül csoszogott ki a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. A délelőttjük szabad volt, amit Zhoumi ki is használt, és Siwonnal töltötte. Ebédkor pedig újra ehetett Wookie fenséges főztjéből.
- Egy étterembe se főznek olyan jól, mint te Wookie - dicsérte a szakácsot.
- Túlzol Zhoumi, nem vagyok én olyan jó - pirult el Ryeowook.
- Dehogynem! A legjobb vagy!
- Így igaz! - helyeseltek a többiek is.
Evés után pihentek egy órát, majd lementek a táncterembe gyakorolni.
- Zhoumi, nem állsz be közénk? - hívta Sungmin.
- Hú, lássuk emlékszem-e még erre a koreográfiára!
Elsőre kicsit nehezen ment Zhouminak, de aztán egész hamar belejött. Épp Shindong dicséretét hárította, mikor mobiltelefon csörgése törte meg a csendet. Aztán már csak annyit látott, hogy Donghae bepakol a táskájába, és kisiet a teremből.
- Biztos megint Hyukie hívta - csóválta a fejét Sungmin.
- Állandóan ez megy - magyarázta neki Kangin.
Zhoumit újra elfogta az a rossz érzés, ami tegnap.
Nem lesz ennek jó vége!

7. rész

Beletelt jó néhány percbe míg Hyukie valamennyire megnyugodott. Mikor zokogása alábbhagyott, Hae kibontakozott ölelésükből és a fiú szemébe nézett. Annyi minden volt abban a tekintetben e pillanatban, de leginkább zavarodottságot tudott belőle kiolvasni Hae.
- Nem lesz semmi baj Hyukie, megoldjuk a dolgokat. – mosolygott rá bátorítóan, de Hyukie ebben egyáltalán nem volt biztos.
- De nagyon megbántottam mindenkit magam körül, biztos nem fognak megbocsátani. Többé szóba sem akarnak majd állni velem! – szomorodott el, és újabb könnycseppek gördültek végig fájdalomtól meggyötört arcán.
Hae óvatosan letörölte hüvelykujjával könnyeit, majd két kezébe fogta Hyukie arcát.
- Figyelj, tény, hogy nagyon megbántottad őket. Rengeteget készültek, nagyon lelkesek voltak, mindezt az irántad való szeretetükből tették, te pedig olyan hangnem beszéltél velük, mint valami utolsó kis senkikkel. De nem utálnak téged. Inkább azt mondanám, hogy most nagyon csalódottak.
- Sajnálom. Én nem is tudom mi ütött belém, hogy így beszéltem velük! – túrt bele idegesen a hajába Hyukie.
Hae látta barátján mennyire bántják a történtek, érződött rajta, hogy megbánt mindent, és bármit megtenne, hogy jóvá tehesse, ami elkövetett. Ugyanakkor aggódott is, Hyukie most mindenért magát hibáztatja, ha átlendül önvádaskodásba, önmarcangolásba kezd, annak megint nem lesz jó vége. Ami volt elmúlt, le kell zárniuk és egy új fejezetet kell nyitniuk, elölről, tiszta lappal.
- Össze voltál zavarodva, ez érthető. Talán túl messzire mentél, de talán mi is hibáztunk. Azt akartuk, hogy újra a régi legyél, hogy minden olyan legyen, mint a baleseted előtt, mintha mi sem történt volna. Vissza akartuk kapni a régi Hyukiet, de a baleset rajtad is nyomott hagyott és itt most nem a fizikai dolgokra gondolok. El kell fogadnunk, hogy már sosem leszel olyan mint azelőtt, de talán együtt, ha mindannyian összefogunk, még kaphatunk egy kedves, vidám Hyukiet. Mit szólsz hozzá? – mosolygott rá reménykedve.
Hyukie bólintott, most először csillant fel előtte egy reménysugár, mint, amikor a viharos ég szürke felhőin keresztül megcsillan a napfény.
- Akkor most mit tegyek? – kérdezte bizonytalanul.
- Először is kérj bocsánatot tőlük.
- Rendben. – bólintott szégyenlősen Hyukie.
- Akkor megyek és szólok is nekik.
Pár perc múlva mindenki a szobában állt, kíváncsian várták minek kellett olyan sürgősen idejönniük. Hae csak annyit mondott, hogy Hyukie valamit mondani akar nekik, így most mindenki a fiúra szegezte tekintetét. Hyukie kissé zavarban volt, megköszörülte a torkát, majd nekikezdett mondanivalójának.
- Én szeretnék bocsánatot kérni. Az utóbbi napokban szörnyen bántam veletek, pedig ti csak segíteni akartatok nekem. Nagyon sajnálom.  A baleset megváltoztatta az életemet. Nem is az fáj igazán, hogy nem állhatok lábra, nem járhatok többé, hanem az, hogy nem táncolhatok. Ez volt a legnagyobb kincsem, rajtatok, és a családomon kívül, és ezt most elvették tőlem. Annyira, de annyira fájt, nem tudtam elviselni, hogy többé nem állhatok színpadra, hogy többé nem léphetek fel veletek. Úgy éreztem, hogy nem érek semmit, hogy így már nem vagyok értékes ember. Rátok és a környezetemben élőkre vetítettem ki a haragomat, azokra az emberekre, akik végképp nem tehettek az egészről semmiről. És most majdnem elveszítettelek titeket is! – Hyukie ekkor nem bírta tovább és hangos zokogásban tört ki, a többiek egy emberként futottak oda hozzá és ölelték át a fiút.
- Mi mindig itt leszünk neked, bármi történjék is! – hallotta Wooke bátorító szavait.
- Lee Hyukjae, csak nem hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlünk! – kiáltott fel Siwon, miközben apró könnycseppek gördültek végig az arcán.
- Fiúk!  Én meg se érdemlek ilyen barátokat. – Hyukie hangja elfúlt a meghatottságtól.
- Dehogyis nem! – Minnie könnyáztatta arca most széles mosolyra húzódott.
- Mi mindannyian megérdemeljük egymást! - összegezte a tényeket Kangin.
A fiúk pár perc után elhúzódtak egymástól , de nevetésben törtek ki ahogy egymásra néztek. Mint valami sirató asszonyok, mindegyikőjük arca fürdött a könnyekben.
- Okés, ez nem hagyhatja el ezen szoba falait! – jelentette ki Kyu.
- Már mint pontosan micsoda? – nézett rá csodálkozva Wookie.
- Az, hogy itt sírtunk-ríttunk. Még oda lenne az evil imidzsem. – morogta Kyu.
- Teee! – ugrott oda hozzá Sungmin és Siwon szinte egyszerre, és játékosan ütögetni kezdték. Ám Kyu se hagyta magát, ellentámadásba lendült, de végül a kétfrontos ostrom bizonyult győztes taktikának.  
Donghae elégedetten nézett végig a többieken, újra vidámság és jókedv uralkodott a dormban, még Hyukie is nevetve nézte ezt a kis jelenetet.
Miután Siwon és Sungmin lenyomták Kyut, Wookie Hyukie felé fordult.
- Mond, nem vagy éhes?
- De, nagyon is!
- Akkor hozok még a levesből, amit főztem neked.
- Van még belőle? – ragyogott fel Hyukie arca.
- Igen, maradt még.  
- Köszönöm és nagyon sajnálom, hogy az előzőt kiöntöttem. – horgasztotta le a fejét Hyukie.
- Felejtsük el! – mosolygott rá kedvesen Wookie.
- Ööö, ízé, fiúk, azzal a levessel van egy kis gond. – tördelte a kezeit Shindong.
- Mégis milyen gond? Talán nem lett jó? – ijedt meg Wookie.
- Nem, épp ellenkezőleg! Túlságosan is jó lett!
- Mit akarsz ezzel mondani Shindong? – Wookie kezdett rosszat sejteni.
- Azt, hogy mind megettem! Nagyon sajnálom! – hajolt meg bocsánatkérően.
- Aish, Shindong, komolyan mondod, hogy mindet befaltad? – mérgelődött Siwon.
- De ha egyszer olyan finom volt. – húzta be a nyakát riadtan.
- Hogy te mindig csak a hasadra tudsz gondolni! – horkant fel Kangin.
Ám ebben a pillanatban az ágy felől harsány nevetés hangzott fel. Mindenki döbbenten nézett abba az irányba, rég hallották Hyukie-t ilyen jóízűen nevetni!
- Ti... sosem... fogtok... megváltozni. – próbálta magából kipréselni a szavakat két nevetés roham között. Még a könnye is kicsordult jókedvében.
- Na látjátok, megnevetettem, még se csináltam rosszat! – bökött karjával Hyukie felé Shindong, és az a látjátok milyen ügyes voltam  arckifejezés, amit vágott hozzá, itt a többieknél is elszakadt a cérna, hangos röhögésben törtek ki ők is. Shindong csak zavartan forgatta jobbra-balra a fejét, nem értette mi történik körülötte.
Végül jó néhány perc után, mikor valamennyire lecsillapodtak a kedélyek, Wookie felajánlotta, hogy főz Hyukienak új levest, amit a fiú hálásan el is fogadott. Sungmin kiment vele a konyhába segíteni. Hyukie közben megkérte Haet, hogy adja oda neki a még mindig a földön heverő laptopot.
- Kyu, nagyon sajnálom – kért elnézést a fiútól. - Rengeteget dolgoztál vele, én meg széttörtem.
- Ugyan, felejtsük el. – legyintett a fiú, majd hirtelen odaguggolt Hyukie ágyához. – Mutasd csak, lehet még meg tudom menteni! Ha meg nem, akkor veszek neked egy másikat.
- De.. - próbált ellenkezni Hyukie, azonban Kyu felemelte tenyerét, a fiúba fojtva ezzel további mondandóját.
- Semmi de!
- Okés. – pirult el Hyukie.
Időközben Siwon tisztítószerekkel és súrolókefékkel megrakodva jött vissza, hozott még egy vödör vizet is, majd nekiállt levarázsolni a kék falról a rózsaszín epres tejet.
- Várj én is segítek! – nyújtózkodott Hyukie, hirtelen el is felejtve, hogy nem tud csak úgy kiugrani az ágyból.
- Hagyd csak! – mosolygott rá Siwon.
- Nem! Én csináltam, tehát nekem kell eltakarítanom! Különben sem kell velem kivételezni! – hangja határozottan csengett. Siwon bólintott, Hae pedig odahúzta az ágyhoz a kerekes széket. Kangin óvatosan felemelte és beleültette Hyukiet.
- Ezt majd még gyakorolnunk kell, és remélem ez azt is jelenti, hogy mostantól kezdve hajlandó vagy eljárni a gyógytornákra is! – Donghae szigorú tekintete láttán Hyukie nem is mert mást mondani, csak azt, hogy igen.
Kangin odatolta a falhoz, Siwon adott neki egy rongyot meg egy kefét, azzal Hyukie nekiállt súrolni a falat, Siwon pedig azon a részen dolgozott tovább, amit Hyukie már nem ért el.
- De nehezen jön le! – panaszkodott kicsivel később Hyukie.
- Mert kell neked mindenféle italokat hozzávágni a frissen festett falhoz! – mondta nem kevés szemrehányással a hangjában Siwon.
- Jól van na! És különben is csak egy volt!
- Még az a szerencse! – kiáltott fel Siwon, de ahogy mosolyogva Hyukiera nézett, tudta a fiú, hogy valójában már nem is haragszik rá. Ennyi cseszegetést pedig teljesen megérdemel. Igazából hatalmas mázlija van, hogy a barátai ilyen hamar megbocsátottak neki!
A következő napok, az előzőekhez képest sokkal vidámabban teltek a dormban. Hyukien látszott az igyekezet, az akarat, hogy a lehető legtöbbet kihozza mostani állapotából. Eljárt a kórházba gyógytornára, megtanulta a kerekes szék használatát, és igyekezett mindig jókedvűnek mutatkozni. A családjával is másképp viselkedett. Bocsánatot kért tőlük is, és egy hosszas beszélgetésben kifejtve érzéseit, sikerült mindent megbeszélniük.
A legtöbbet mégis Donghaenak köszönhette, a fiú vele volt éjjel-nappal. Reggel Hyukienál kezdte a napját, és este nála fejezte be. Napközben amikor csak lehetősége volt, azonnal hívta a fiút, hogy megérdeklődje minden rendben van-e. De Hyukie is rengetegszer hívta őt, mindenféle apróságokért. Hyukie kezdett egyre inkább Haere támaszkodni, lassan semmit nem csinált anélkül, hogy ki ne kérte volna a fiú véleményét vagy tanácsát. Az is előfordult, hogy próba alatt Hae hazaszaladt, mert Hyukie éppen megkívánt valamit vagy sürgős elintéznivalója akadt. Szegény fiú teljesen kimerült az állandó készenlétben.
- Fel kell vennünk egy nővért Hyukie mellé. – szólalt meg Siwon egyik nap teljesen váratlanul, miközben a próbaterem fapadlóján ültek, egy kis pihenőt engedélyezve maguknak.
- De miért? Hisz mi is el tudjuk látni. – tiltakozott Hae, ám abban a pillanatban megcsörrent a mobilja.
- Mondjuk ezért! – bökött a készülék felé Siwon.
- Bocsánat. – kért elnézést Hae, majd gyorsan felvette a telefonját. – Szia Hyukie... igen persze....nem gond.
A többiek sokatmondóan néztek össze.
- Elnézést, de haza kellene szaladnom – szabadkozott Hae miután letette a mobilját.
- Persze menj csak! – sóhajtott fel Siwon.
- Negyed óra és itt vagyok! – ígérgette Hae.
- Nincs mese, kell valaki Hyukie mellé! – jelentette ki Kangin, miután Hae becsukta maga mögött az ajtót.
Mindenki egyetértően bólogatott.
- Mert ha ez így megy tovább, Donghae fog kidőlni! – ült ki az aggodalom sötét fellege Sungmin gyönyörű arcára.

6. rész

A következő néhány napban nem történt sok változás. A fiúk amikor csak tudták, meglátogatták Hyukiet, de a fiú még mindig nem volt hajlandó tudomást venni róluk. Egyedül a szüleivel és a nővérével állt szóba. Az orvostól megtudták, hogy az állapotához képest jól gyógyul és néhány nap múlva haza is engedik a kórházból. Erre a hírre mindenki nagyon megörült és a fiúk a dormban máris előkészületekbe kezdtek, hogy Hyukie a visszatérte után a lehető legotthonosabban érezze majd magát. Ha most valaki meglátná őket, bizonyára elmosolyodna látván a fiúk lelkesedését és izgatottságát. Aztán hirtelen egyiküknek eszébe jutott, amivel nem számoltak.
- De fiúk! – kiáltott fel Sungmin. - Hisz Hyukie szüleit még meg se kérdeztük.
- Annyira természetes volt, hogy ide jön vissza, hogy erről teljesen elfeledkeztünk. – mosolyodott el Kangin.
- Igen, számunkra teljesen egyértelmű, hogy ide tér vissza, de lehet a szülei inkább haza akarják vinni magukhoz – morfondírozott Wookie.
- Nincs mit ezen tépelődni – szólt közbe Siwon. – Holnap mikor bemegyünk a kórházba, megkérdezzük őket.
- Akkor most azért folytassuk az előkészületeket? – kérdezte Shindong!
- Még szép! – lendítette magasba a kezét Kyu.
Majd mindenki indult a maga dolgára. Hae átköltözött egy másik szobába, hogy Hyukienak nagyobb tere legyen. Siwon, és Kangin elmentek egy nagyobb ágyat venni, amiben Hyukie majd kényelmesebben tud aludni. Shindong ez idő alatt megvette a festéket, mivel Hyukie kedvenc színe a kék volt, a fiúk úgy gondolták örülni fog neki, ha átfestik a szobáját ilyenre. Wookie és Sungmin pedig vásárolni mentek. Wookie a kedvenc ételét szerette volna elkészíteni , hisz a fiú imádta a hasát és odáig volt Wookie főztjéért. Kyu most is a számítógépe előtt ült, de kivételesen nem játszott, hanem Hyukienak keresett számítógépes játékokat, leginkább focisakat, mivel ez a kedvenc sportja. Még egy vadonatúj laptopot is vett neki erre a célra. A fiúk lázasan dolgoztak, mindent megtettek azért, hogy Hyukie jól érezze majd magát, azt szerették volna, hogy mindene meglegyen.
Másnap bementek a kórházba, hogy beszéljenek Hyukie szüleivel, akiknek nem volt semmi ellenvetésük, hogy a fiúk a dormba költözzön vissza. Bár Hyukie anyukája nyilván jobban szerette volna, ha otthon ápolhatná a fiát, de tudta, hogy a barátai mennyire szeretik és várják vissza, és talán a fiának is jobb, ha közösségben van, mint otthon egyedül a négy fal között. És a dormban amúgy is bármikor meglátogathatja. Az orvos szerint Hyukie négy napa múlva hazamehet, a fiúknak ennyi idejük maradt, hogy mindennel kész legyenek. A következő három napban minden szabad percükben Hyukie szobájának falát festették, sietniük kellett, ha időben be akarták fejezni. A negyedik nap délelőttjén Siwon még elugrott egy műszaki üzletbe, és egy hatalmas falra szerelhető tv-vel és egy komplett házimozi rendszerrel tért haza. Hae észrevette, hogy Hyukie ágyán a párnák már igencsak puhák, gyorsan elszaladt még a közeli boltba és lecserélte őket. Úgy tűnt minden megvan, ami kell, már csak Hyukie hiányzott. Sungmin és Wookie kivételével elindultak a kórházba. Ők ketten itthon maradtak főzni, hogy finom ebéddel fogadhassák Hyukiet.
Ám a kórházban letaglózó hír várta a fiúkat. Hyukie kerek perec kijelentette a szüleinek, hogy ő már pedig nem költözik vissza a dormba, akkor inkább ott marad a kórházban. A szülők nem győztek elnézést kérni fiúk viselkedése miatt. Szomorúság telepedett a kis csapatra, az imént még olyan lelkes arcok egy pillanat alatt bánatossá váltak. Egyedül Hae mosolygott, ilyen könnyen nem adják meg magukat. Valamit a szülők fülébe súgott, akik először csodálkoztak, majd végül elmosolyodtak, aztán Hae leszaladt a lépcsőn, maga mögött hagyva barátai csodálkozó tekintetét. Közben jött egy ápoló, aki tolószékbe ültette Hyukiet és levitte a földszintre, a fiú pillantásra sem méltatta a többieket míg elhaladt mellettük. Lent már várta egy autó, beültették és Hyukie elindult hazafelé. Néhány perc múlva a kocsi megállt.
- Máris megérkeztünk volna? – csodálkozott Hyukie.
A sofőr kinyitotta a csomagtartót, kivette belőle a tolószéket, majd kinyitotta az ajtót, hogy segítsen Hyukienak beleülnie.
- Köszönöm. – emelte tekintetét a sofőrre, akiben döbbenten ismerte fel Haet. – Hát te meg, hogy kerülsz ide?
- Elmentem érted, hogy hazahozzalak.
Hyukie ekkor nézett csak körbe, de meglepődve vette észre, hogy nem is otthon van.
- Hé, akkor miért a dormhoz hoztál?
- Mert itt laksz.
- Na hagyd abba a hülyéskedést és vigyél haza! – Hyukie egyre idegesebb lett, a bolondját járatják vele vagy mi van már.
- Komolyan gondoltam minden szavam. – Hae hangja nyugodtan csengett.
- Haza akarok menni, az otthonomba!
- Csak tessék. – lépett kissé arrébb Hae.
- Haha, nagyon vicces! – húzta el a száját Hyukie. – Tudod, hogy nem tudok járni.
- Akkor pedig kénytelen leszel itt maradni.
- Majd a szüleim elvisznek. – csattant fel Hyukie.
- Kötve hiszem, ők is tudnak róla. – mosolygott a fiúra Hae.
- Összeesküdtetek ellenem?
- Miről beszélsz? – csodálkozott Hae. – Inkább gyere, Wookie és Sungmin már vár rád.
Ebben a pillanatban a két említett személy kirontott az ajtón és egymás után Hyukie nyakába vetették magukat.
- Úgy örülök, hogy végre itthon vagy. – lelkesedett Wookie.
- Átalakítottuk kissé a szobádat, nagyon fog tetszeni. – vigyorgott Sungmin.
- Mi? – hördült fel Hyukie.
- Ne aggódj! Imádni fogod. – csatlakozott barátjához Wookie.
A fiúk elindultak befelé, Wookie és Sungmin felszaladt a lépcsőn, míg Hyukie és Hae a liftet használta.
Elsőnek rögtön meg is mutatták Hyukienak a szobáját, de ő nem volt valami lelkes.
- Éhes vagy Hyukie? – kérdezte Wookie. – A kedvencedet főztem.
- Én meg vettem neked epret meg narancsot, na és persze epres tejet. – újságolta lelkesen Sungmin. – Várj behozom neked. – azzal már fordult is ki az ajtón, nyomában Wookieval.
Időközben a többiek is megérkeztek. Nagy volt a csodálkozás, mikor megtudták, hogy Hyukie itt van.
- Hát apám nem semmi vagy! – vágta hátba Haet vigyorogva Siwon.
- Tudok én, ha kell! De azt hiszem a neheze még csak most jön! – ráncolta homlokát Hae.
- Megoldjuk – jelentette ki határozottan Siwon. – Megoldjuk.
- Megyek felhívom Hyukie szüleit.
- Rendben. Addig én megnézem a többieket.
Siwon elindult Hyukie szobája felé, de egyszerre csak zajra lett figyelmes, mintha valami eltört volna, aztán Hyukie kiabálása ütötte meg a fülét. Megszaporázta lépteit, de mikor benyitott az ajtón szeme elkerekedett a látványtól. Wookie gondosan elkészített finom vacsorája a földön kötött ki, gyümölcsök hevertek szanaszét gurulva a szobában mindenhol. Az ággyal szemközti falon egy hatalmas piros folt virított, Siwon gyanította, hogy az epres tej maradványai. Hyukie jobb oldalán pedig egy laptop hevert a földön. Tekintete haragtól tüzelt, kezei ökölbe szorultak.
- Mégis mit gondoltatok? Hogy egy kis kaja, meg néhány szem gyümölcs majd helyre tesz? Nem kell a sajnálatotok! – hangja csöpögött a gúnytól. – Én ide se akartam jönni, ti ragaszkodtatok hozzá! Nem kell a szánalmatok! Megjátsszátok magatokat, mintha érdekelnélek titeket, aztán pár nap múlva úgyis elfeledtek! Undorító!
Siwon azt hitte rosszul hall, az nem lehet, hogy Hyukie ilyeneket vágjon a fejükhöz, de a többiek arcán is ugyanazt a hitetlenkedést látta! A felháborodástól egyikük torkára se jött hang. Kyu remegett a dühtől, ő nagyon jól tudta milyen nehéz egy baleset után újra visszatérni a normális kerékvágásba, de ez aztán mégis csak sok, Hyukie most nagyon elvetette a sulykot. Wookie, amint magához tért kirohant a szobából. A többiek csendben követték őt, Sungmin egyre csak a fejét csóválta, mint, aki még mindig nem tudja elhinni az előbb hallottakat. Kyu kifelé menet még odasúgta Hyukienak:
- Ezt nem vártam volna tőled, hatalmasat csalódtam benned...hyung!
- Jaj szegény fejemnek, ettől most vége van az életemnek? Ja bocs, annak már így is annyi!
Kyu erre már nem is reagált semmit, összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott a régi Hyukie. Bárcsak újra önmaga lenne!
Hae eközben megnyugtatta Hyukie szüleit, hogy minden rendben. Szegény ekkor még nem sejthette mi játszódik le a fiú szobájában, miközben ő annak szüleivel beszél. Letette a telefont, majd úgy döntött ő is megnézi Hyukiet. A folyosóra lépve halk szipogás ütötte meg a fülét, oldalra nézett és meglátta a konyhában síró Wookiet.
- Wookie mi a baj? - rohant oda hozzá. A fiú könnyei úgy potyogtak mint a záporeső.
- Hyu-Hyukie - motyogta.
- Már megint mit művelt? - Hae arca hirtelen haragossá vált, kezdett már nagyon elege lennie belőle. Wookie egy csupa jószív lélek, nem ismert nála kedvesebb, gondoskodóbb embert, hogy bánthatta meg őt annyira, hogy így zokogjon.
- Gyere - ültette le az egyik székre. - És most mondj el nekem mindent.
Wookie megtörölte szemeit és elmesélte mi történt az előbb Hyukie szobájában.
Hae döbbenten hallgatta, ez már aztán több a soknál, mégis mit képzel ez magáról!
- Mi csak azt akartuk, hogy jól érezze magát, csak kedveskedni akartunk neki. Nem állt szándékunkban megbántani.
- Ne szomorkodj Wookie máris megyek és helyreteszem az uraságot!
Hae felállt, hogy elinduljon, de Wookie a karja után kapott.
- Várj Hae, nem akarom, hogy miattam, miattunk összevesszetek egymással. - sütötte le a szemét.
- Emiatt nem kell aggódnod, mi már rég hadban állunk egymással.
Wookie kezéből kicsúszott Hae karja, döbbenten bámult barátjára. Hae elmosolyodott, majd megindult Hyukie szobája felé. Kopogtatás nélkül nyitott be hozzá.
- Mi van, anyád nem tanított meg az illemre? - hördült fel Hyukie.
- Ezt pont te kérdezed? - Hae érezte, hogy kezd megint felmenni benne a pumpa Hyukie flegma stílusa hallatán.
- Miért, most mi tettem? – sóhajtott egy nagyot Hyukie.
- Ó azon kívül, hogy megbántottál mindenkit körülötted, semmi különöset!
- Nem az én hibám!
- Nem? Akkor mégis kié?
- Az övék! Azt hiszik egy kis kedvességgel mindent rendbe lehet hozni!
- Mi rossz van abban, ha valaki kedves hozzád?
- Csak annyi, hogy mindezt csupán szánalomból és sajnálatból teszik.
- Ez nem igaz! Ők mindannyian szeretnek téged!
- Na ne mond! Most még lehet, hogy törődnek velem, de mi lesz hetek vagy hónapok múlva, mi? Akkor ki lesz itt velem?
- Hogy feltételezheted, hogy bárki elhagyna az állapotod miatt!
- Mert ők is csak olyanok mint mindenki más, a végén úgyis elárulnak engem!
Hae keze lendült és meg se állt míg el nem érte Hyukie arcát. Mindketten meglepődtek, Hae ezelőtt még sosem ütötte meg Hyukiet.
- Én...én sajnálom. – Hae karja teste mellé hanyatlott, fogytán volt minden erejének, fogalma sem volt mit tegyen, hogyan tudna még hatni a fiúra. Úgy érezte átlépett egy határt, olyat tett, amit nem lett volna szabad, és nem volt benne biztos, hogy innen van még visszaút a számára.
Leguggolt a fiú elé, kezeit az ő két kezére helyezte és halkan beszélni kezdett.
- Hyukie, hát nem veszed észre mit művelsz? Mindenkit, aki szeret eltaszítasz magadtól. Nem sajnálatból és szánalomból dolgoztak annyit azon, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák neked, hanem szeretetből. Te nem láttad a lelkesedésüket, az izgalmukat. Annyira várták már hogy haza gyere. És te most mindent egy pillanat alatt tönkretettél. Mindig azt mondtad egy család vagyunk. Hát hol van most az a Hyukie, aki mindennél jobban hitt a társaiban. Aki előbb vágta volna le a nyelvét, mintsem, hogy megbántsa bármelyik barátját is. Hol van az a Hyukie aki sosem adta fel, aki még a legnehezebb helyzetekben is kitartott. Hol van a mi Hyukienk és ki vagy te?
Ennyire volt képes, ennyi telt tőle, várta, hogy Hyukie reagáljon valamit, de a fiú csupán a távolba meredt, mintha nem is itt járna. Hae felállt és elindult kifelé.
- Nem tudom, én... tényleg nem tudom.
Hae megfordult a hangra, szíve összeszorult, ahogy meglátta Hyukie könnyáztatta arcát. Odaszaladt hozzá és karjaiba zárta.
- Nincs semmi baj. – vigasztalta. – Nincs semmi baj.

5. rész

- Oké, eddig minden rendben van. De mégis, hogy fogunk bejutni?
- Mit tudom én, találj ki valamit!
- Miért pont én?
- Te vagy a zseni!
- Milyen zseni???
- Hé, nézd csak! A portás lelép!
- Vajon hova mehet!
- Nem tök mindegy? Itt az esély, hogy észrevétlen bejussunk.
- Akkor gyerünk!
- Várj egy kicsit!
- Most meg mi van?
- Nem kéne mindkettőnknek bemenni.
- Azt hiszem igazad van, egynek könnyebb bejutni.
- Még jó, hogy igazam van. Majd én bemegyek. Te meg, ha majd ideértünk, tereld el a portás figyelmét, hogy kilóghassunk.
- Oké, csak ne járjon már annyit a szád, még a végén visszaér mielőtt besurranhatnál.
- Jól van, jól van, megyek már! - azzal Kyu lenyomta a kilincset, belépett a kórház előterébe, majd gyors léptekkel a lépcsőhöz sietett.
Felment a harmadikra, mikor felért óvatosan bekukucskált az ajtón. Nem látott senkit, úgyhogy gyorsan belépett a folyosóra, majd elindult Hyukie szobája felé. Alig tett meg azonban néhány lépést mikor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét, épp csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan behúzódjon a nővér pult mögé. A hangok egyre erősödtek, egyre közelebbről hallatszottak, Kyu lélegzetvisszafojtva kuporgott a pult mögött. Szerencséjére az orvos és a nővér is elsétált mellette, anélkül, hogy észrevették volna. Amint befordultak a sarkon, Kyu rögtön felpattant és sietős léptekkel továbbindult. Szerencséjére mással már nem futott össze útja során. Ahogy Eunhyuk szobájához ért tekintete egy alakon állapodott meg, aki az ajtó előtt ült nekidőlt háttal, egyik lába felhúzva, másik kinyújtva a folyosó sötétjébe.
- Hae – szólalt meg Kyu halkan. A fiú összerezzent a váratlan hangra, kissé előrehajolt, hogy megnézze ki szólítja.
- Kyu, hát te meg mit keresel itt? - nézett a fiúra meglepetten.
- Na kettőt találhatsz? – húzta el amaz a száját.
- Ízé... elnézést, hogy csak úgy eltűntem.
- Ó semmiség, mindenki túlélte azt a kisebb fajta sokkot, amit az eltűnésed okozott. – közölte Kyu kisebbfajta iróniával a hangjában.
Hae zavarában olyan vörös lett akár a paradicsom, remélte, hogy a sötétség jótékony takarásában Kyu ebből semmit nem vett észre.
- Tényleg nagyon szörnyen sajnálom. – nézett rá bűnbánó képpel.
- Jól van na, felejtsük el. – legyintett Kyu. – De legközelebb ha mehetnéked támad légyszíves hagyj hátra egy cetlit, vagy hívd fel valamelyikünket, küldj esetleg smst, vagy ha nagyon régi módi akarsz lenni, galambpostát is használhatsz. – mosolyodott el Kyu.
Hae látta az arcán és a hangjából is kihallotta, hogy Kyu már egyáltalán nem mérges rá és inkább megpróbálja a maga módján valami kis viccel elütni a dolgot.
- Igenis, értettem! – húzta ki magát komoly arccal, de mégis csak játékosan Hae.
Kyu elnevette magát a fiú láttán, egy gyerek, aki sosem fog megváltozni. De talán pont ez teszi olyan különlegessé.
- És sikerült beszélned vele? – kérdezte, váratlanul témát váltva Kyu.
- Igen. – hajtotta le a fejét Hae és ebből Kyu rögtön sejtette, hogy a fiú nem járhatott túl sok sikerrel.
Néma csend telepedett rájuk, de Kyu nem akart faggatózni, inkább várt, hogy Hae magától kezdjen el mesélni. Nem is kellett hozzá sok idő.
- Még csak meg sem hallgatott – fakadt ki egyszerre csak Hae. – Egyre csak azt ismételgette, hogy jobb lesz nekünk nélküle. De hogy mi mit akarunk, az egyáltalán nem érdekelte.
- Ne neheztelj rá Hae, nehéz korszakon megy most át.
- De ha hallottad volna miket vágott hozzám? – szomorodott el Hae, ahogy eszébe jutottak Hyukie korábban elhangzott szavai.
- Azoknak a felét sem gondolta komolyan, de most nagyon nehéz neki. Tudom neked is – tette hozzá Kyu látva Hae szólásra nyíló száját. – Tudod emlékszem mikor apu elmondta, hogy a hangom is rámehetett volna a balesetemre. Akkor nagyon megijedtem. Már a puszta gondolata is annak, hogy soha többé nem énekelhetnék rémülettel töltött el, és Hyukienak a rémálom valóra vált. Már az is borzalmas, hogy nem tud többé járni, de így, hogy a táncolás lehetőségét is elveszítette, ami a mindene volt...én megértem, hogy úgy érez ahogy. – Kyu elnézett Hae arca mellett valahova a messzeségbe mialatt beszélt. Hae nem emlékezett rá, hogy Kyu valaha is ennyire megnyílt volna neki. Jól esett neki a fiú őszintesége, és, hogy valakivel meg tudja beszélni ezeket a dolgokat.
- Persze ez nem azt jelenti, hogy Hyukienak joga van megbántani téged vagy bárki mást. – folytatta Kyu. – De időt kell adnunk neki, türelmesnek kell lennünk még akkor is, ha nehezen bírjuk. Na de azt hiszem eleget beszéltem – fordult mosolyogva Hae felé. – Ideje, hogy induljunk, Siwon már biztosan teljesen magán kívül van, hogy hol lehetünk ennyi ideig.
- Siwon is itt van? – csodálkozott Hae.
- Aham. – bólintott Kyu miközben feltápászkodott a földről. - Kint vár a kórház bejáratánál.
Hae is felállt és a két fiú elindult a folyosó ajtaja felé.
- Kyu! - torpant meg hirtelen Hae.
- Igen? – fordult hátra Kyu.
- Köszönöm. – sütötte le a szemét Hae.
- Szívesen. Ha vágysz egy kis beszélgetésre, hozzám bármikor jöhetsz.
Hae bólintott, legalább egy jó dolog kisült abból, hogy szó nélkül lelépni otthonról.
- De most gyere, mert Siwon megnyúz ha nem leszünk lent hamarosan és akkor nem lesz kivel beszélgetned. – nevette el magát Kyu.
- Oh és hogy én mit fogok kapni! – fogta a fejét tettetett kétségbeeséssel Hae.
Kyu újfent elnevette magát látva Hae milyen jól játssza a szerepét. Na gyere fogta meg a fiú kezét, kinézett a folyosóra, szerencsére nem volt sehol senki. Simán kijutottak a lépcsőházba, onnan pedig le a földszintre. Már csak a főbejáraton kellene valahogy kijutniuk. A portás a helyén ült és nem úgy tűnt mintha szándékában állna a közeljövőben eltávozni innen. Kyu és Hae szorosan a falhoz lapultak, Kyu kissé kihajolt és tekintete találkozott az ajtó kívül rájuk váró Siwon tekintetével.
Siwon összeszedte magát, vett egy mély levegőt, majd elindult. És akkor most hozz egy tökéletes alakítást Siwon, biztatta magát.
Belépett az ajtón és szinte odarogyott a portás előtti pultra.
- Kérem uram, segítsen, nagyon rosszul vagyok!
A portás azonnal felállt a helyéről és odasietett hozzá.
- Mi a baja uram?
- Nagyon rosszul vagyok, a gyomrom! - egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal pedig a portásra támaszkodott.
- Máris hívok egy orvost!
A portás el akart indulni, de Siwon visszarántotta magához.
- Kérem van itt egy mosdó? - kérdezte, közben egyik kezét szájára tapasztotta. - Mindjárt hányni fogok.
- Erre jöjjön. - mutatta gyorsan a portás az utat.
Siwon követte, közben egyik kezével jelzett Kyunak és Haenak, hogy mehetnek. A két fiú gyorsan kisurrant az ajtón, majd néhány méterrel arrébb megálltak, hogy bevárják Siwont. Pár perccel később meg is érkezett, vigyorgott mint a tejbetök.
- Na mi az, mi volt? - kérdezte Kyu.
- Bementem a mosdóba, öklendeztem kissé mint, aki hány, aztán kijöttem és mosolyogva közöltem vele, hogy már  teljesen jól vagyok, úgyhogy most megyek is. Kissé döbbent fejjel nézett rám. Megköszöntem a segítségét aztán gyorsan leléptem. Szerintem még most is ott áll és bámul ki a fejéből.
- Első osztályú alakítás a mestertől! - dicsérte Kyu.
- Ti tiszta hülyék vagytok! - nézett Hae hol Siwonra, hol Kyura.
- Ez mind miattad van! - mondták egyszerre Haera nézve.
- Bocsánat. - Hae úgy nézett rájuk akár egy bűnbánó kiskutya.
Siwon és Kyu felnevettek a fiú édes arca láttán.
- Most meg mi van? - kérdezte Hae csodálkozva.
- Semmi, semmi - nevetett még mindig Siwon. - Gyere menjünk haza.
- Rendben. - mosolyodott el Hae.

Nyílt az ajtó, és a fiúk az ebédlőben egyenként ugrottak fel székeikről.
- Hae! - borult a fiú nyakába Sungmin. - Úgy aggódtam érted.
- Sajnálom, hogy ilyen nagy gondot okoztam. - hajolt meg mélyen Hae.
- Ugyan már! Minden jó, ha jó a vége! - vágta hátba Kangin egy olyan laza kézmozdulattal, hogy Hae azt hitte mindjárt kiköpi a tüdejét.
- Aha. - bólogatott Hae miközben újra levegőhöz próbált jutni.
- Na akkor én megyek és megmelegítem a levest. - indult el a konyhába Wookie.
- Na az jó lesz, mert farkaséhes vagyok! - csapta össze a kezeit Siwon.
- Hé Wookie, - kiabált ki a fiúnak pár perccel később, mikor az ebédlőbe ért. - Még ti se ettetek? - kérdezte meglepődve.
- Nélkületek nem esett volna olyan jól az étel. - rakta le mosolyogva a forró levest az asztal közepére Wookie. - Különben se ment volna le az aggodalomtól egy falat se a torkunkon.
Siwont mélyen megérintette a többiek együttérzése.
- Fiúk, kész a vacsora! - kiabált ki Wookie.
- Jövünk! - hallatszott a többiek hangja kórusban.
Mindenki leült az asztalhoz és nekiláttak a vacsorának. Nevetgéltek, viccelődtek, jól érezték magukat. Végre, annyi fájdalom és könny után, egy kicsit el tudták engedni magukat. Még Hae is együtt nevetett a többiekkel. Most először tudott egy kis időre elfelejtkezni Hyukie balesetéről.

4. rész

- De mégis hol lehet? - tűnődött Wookie.

- Nekem van egy ötletem. – mindenki Kyura nézett. - Szerintem a kórházba ment.
- Akkor gyerünk a kórházba. - indult meg Kangin.
- Hé, várj! - állította meg Siwon. Kangin meglepetten nézett a fiúra. - Még se ronthatunk be csak úgy, mindannyian, főleg, hogy már bizonyára vége a látogatási időnek.
- Na és akkor Hae, hogy jutott be?
- Megoldja ő az ilyet, emiatt ne aggódj! - mosolyodott el Shindong.
- Jó, és akkor ki menjen? - tette fel a kérdést Sungmin.
- Majd én és Siwon elmegyünk érte. - ajánlkozott Kyu.
A többiek kissé meglepetten néztek rá. Kyu is abban a kórházban feküdt, és amennyire lehetett, igyekezett elkerülni azt a helyet. Pár évvel ezelőtt, 3 másik Super Junioros taggal együtt balesetet szenvedett, és bár a többiek megúszták néhány könnyebb sérüléssel, ő napokig élet és halál között lebegett. Bár mára már újra tökéletes egészségnek örvend, nem szívesen emlékszik vissza a balesetre és az azt követő szörnyű napokra.
- Kyu...biztos vagy benne? - kérdezte óvatosan Sungmin.
- Igen, persze, miattam ne aggódjatok, de most menjünk. - emelte tekintetét Siwonra, aki válaszképpen bólintott, jelezve, hogy indulhatnak.
Siwon besietett a szobájába, felkapta éjjelszekrényéről a kocsikulcsot, aztán csatlakozott az előszobában rá váró Kyuhoz.
- Ha bármi van hívjatok! - kiabálta utánuk a folyosóról még Wookie, majd bejött, becsukta maga mögött az ajtót és visszament az ebédlőbe. A többiek maguk elé bámulva ültek az asztalnál, senki sem nyúlt a vacsorájához, mindenki azért szorított, hogy Donghaeval minden rendben legyen, és, hogy a két fiú minél előbb megtalálja.
Eközben egy árnyék suhant el a kórház fala mellett. Csendben lopódzott a sötétségben, lépésről-lépésre, egyre közelebb jutva céljához. Vacogva húzta össze karjait mellkasán, csak az az egy szál póló volt rajta, amiben lelépett otthonról, nem is gondolva arra, hogy lassan itt az ősz és ilyenkor már kezdenek hűvössé válni az esték. Végre elért a bejárathoz. Belesett az üvegajtón keresztül, a portás épp újságot olvasott. Amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót és óvatosan becsusszant, majd lábujjhegyen eltipegett a lépcsőig, miközben magában azon imádkozott, hogy a portásnak nehogy most jusson eszébe meginni egy kávét, vagy kimenni a mosdóba. Szerencséje volt, mert minden gond nélkül elért a lépcsőig, ahonnan könnyedén feljutott a harmadik emeletre, de itt megint figyelnie kellett. A nővérpultnál két nővér is ült, akiket bármikor hívhat egy beteg, és az ügyeletes orvos is itt mászkálhat valahol az emeleten. Donghae az ajtóhoz lépett, amely automata lévén magától kinyílt, gyorsan besurrant, aztán leguggolt és még a lélegzetét is visszafojtva, óvatosan elosont a nővérpult mellett. Most már csak Hyukie szobáját kellett megkeresnie. Mikor ezt is megtalálta, kezét óvatosan a kilincsre helyezte, nagyon sóhajtott, majd lenyomta. Benyitott a szobába, belépett, majd becsukta maga után az ajtót. Eunhyuk az ágyában feküdt, innen úgy tűnt, hogy alszik. Donghae közelebb lépett, és ekkor vette észre, hogy Hyukie fent van, tekintete a plafont pásztázza. Még csak azt se vette észre, hogy valaki bejött a szobába.
- Hyukie, én vagyok az Donghae - érintette meg finoman a fiú karját.
Eunhyuk felé fordult, Haera emelte üveges tekintetét, egy szót sem szólt, csak bámult rá. Donghae akaratlanul is hátrálni kezdett, a fiú arca teljesen megrémisztette. Még sosem látta ilyennek, ennyire üresnek, mintha minden fény, minden élet kihunyt volna belőle. A csillogás, amely ott volt minden egyes alkalommal, ahányszor csak belenézett Hyukie szemébe, egy pillanat alatt szertefoszlott.  Nagyot nyelt és próbálta összeszedni magát, most erősnek kellett lennie.
- Hyukie, - lépett a fiú ágya mellé, letérdelt hozzá és ujjai közé kulcsolta a fiú jobb kezét. - Én vagyok az Hae. Megismersz?
- Miért jöttél? – kérdezte Hyukie lassan, szinte fájdalmasan.
- Mert látni akartalak.
- Minek?
- Hogyhogy minek? Mert hiányzol, mert melletted akarok lenni!
- Felesleges! – rántotta ki hirtelen kezét Hae ujjai közül. – Neked is, és a többieknek is!
- Miért mondod ez Hyukie! Mindannyian szörnyen aggódunk érted.
- Nem kell, felejtsetek el! Én már nem tartozom közétek! – vetett Haere dühös pillantást!
- Dehogynem Hyukie, nem mondj ilyeneket! – Hae elszántan állta Hyukie tekintetét, csak azért sem fog meghátrálni.
- És megmondnád mégis mihez akartok velem kezdeni? – hangja merő gúny volt, tekintete tele volt megvetéssel és utálattal. – Mégis mihez kezdenétek egy ronccsal? – kiabálta lerántva magáról a takarót.
- Te nem vagy roncs! Ne mond ezt! – üvöltött vissza Hae – Hozzánk tartozol, a csapat része vagy.
- Többé már nem!
- De ha nem is tudsz táncolni... – Hae hangja egy pillanatra megremegett, most először mondta ki ezeket a szavakat, mintha most szembesült volna ő is azzal, ami visszafordíthatatlan, ami többé már megváltoztathatatlan. – attól még ott lehetsz velünk a színpadon, még énekelhetsz velünk.
- Ugyan már! Majd nézzem egy tolószékből, ahogy ott ugrabugráltok. És te fogsz majd talán mindenhova tologatni. – nézett végig megvetően Haen. Donghae érezte, ahogy tekintete a szívébe fúródik, egyenesen a közepébe,  hogy aztán ott olyan mélyre szúrjon, amennyire csak lehetséges.
- Én-én nem így gondoltam...
- Ugyan már mit tudsz te erről! – vágott Hae szavába. - Mit tudsz arról milyen azzal a tudattal tovább élned, hogy többet nem állhatsz színpadra, hogy többet nem táncolhatsz! Ami eddig az életedet jelentette, az nincs többé! Ugyan honnan ismernéd ezt az érzést! Elveszíteni valami igazán fontosat!
Donghae úgy érezte nem kap levegőt, mintha Hyukie minden egyes szava egyre jobban és jobban fojtogatná. Valami igazán fontosat elveszíteni, visszhangzott egyre a fejében, hát Hyukie elfelejtette milyen volt mikor elveszítette az édesapját, az talán nem fontos? Ő pontosan tudja milyen amikor valami nagyon fontosat, pótolhatatlant veszítünk el. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Hyukie ilyeneket mond neki, hisz a legjobb barátja. Annyi mindent csináltak már végig együtt. A fiúra nézett, de úgy érezte mintha egy idegen nézne rá vissza! Ez a fiú tele volt gyűlölettel, haraggal, bánattal, utálattal, önzéssel, nyoma sem volt a korábbi vidám, életerős, mindig bátor, tettre kész fiúnak. Az a Hyukie, akit ő ismert, sosem adta fel. De ez a fiú itt előtte, nem, nem tudta ki ez itt. Hirtelen mintha szűkülni kezdett volna a szoba, egyre kisebb és kisebb lett, forogni kezdett vele a világ és csak azt érezte, hogy ki kell innen jutnia, minél előbb. Maga sem emlékezett rá hogyan, de valahogy sikerült eljutnia az ajtóig, lenyomta a kilincset és kilépett a folyosóra. A hűs szellő végigsimított arcán, mint egy új életet lehelve belé. Becsukta az ajtót, majd szép lassan hagyta, hogy teste lecsússzon a földre. Könnyei ekkor már megállíthatatlanul folytak végig arcán.
Amit ő sem sejtett, hogy az ajtó másik oldalán lévő fiú arca is ugyanúgy könnyektől áztatott. Mindig az bántjuk a legjobban, akit a leginkább szeretünk, Hyukie ennek a mondatnak a jelentését most értette meg igazán. Még sosem érezte magát ennyire pocsékul és sosem érte még ekkora veszteség. Most úgy érezte, hogy számára minden elveszett és semminek sincs értelme. Ma, holnap vagy holnapután, neki már mindegy. Számára ezentúl már minden nap egyforma, és minden értelmetlenné vált. Elérte az önsajnálat legmélyebb szintjét, készen állva arra, hogy feladjon mindent, ami még megmaradt számára. És fogalma sem volt róla micsoda kincseket készül eldobni.
Hae letörölte arcáról könnyeit, keze ökölbe szorult, arcán az előbbi szomorúság helyét elszántság vette át. Akkor sem fogja hagyni, hogy Hyukie csak így feladja, meg fogja menteni akár akarja, akár nem! Visszahozza az életbe, azt a régi harcos fiút, aki sohasem adta fel, aki mindig küzdött a végsőkig!
- Esküszöm! – tett ígéretet a kihalt folyosó sötétjének.
Az ajtó két oldalán két fiú, különböző érzésekkel, különböző fájdalmakkal, de vajon melyikük az erősebb? Vajon képes lesz Hae visszaadni Hyukie életkedvét, vagy Hyukie lerántja őt is abba a sötét pokolba, amelyben most ő maga is jár?

3. rész

Donghae teljesen ledermedt, szólásra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. A többieken is látszott, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni Hyukie reakciójával.

- Akkor most hagyjunk pihenni, majd egy kicsit később visszajövünk. – szólalt meg kedves, barátságos hangon Leeteuk, azzal elkezdte kifelé terelni a társaságot.
- Ez most mi volt hyung? – kérdezte már kint a folyosón Sungmin. – Hyukie miért viselkedik így velünk?
- Nagy sokk érte most, legyetek vele egy kicsit türelmesebbek. – kérlelte őket.
- Értem én, de mi csak segíteni akarunk neki. – nézett szomorúan leaderére Ryeowook.
- Tudom Wookie – simogatta meg a fiú haját. – De gondolj bele, a számára egyik legfontosabb dolgot ezen a világon veszítette el most. Nem tudhatjuk mi az ő helyzetében, hogyan reagáltunk volna.
- Értem hyung.
- Most nagyon türelmesnek és elnézőnek kell lennetek vele. Hyukienak élete volt a tánc, bizonyára nagyon nehéz lesz elfogadnia, hogy soha többé nem állhat színpadra.
- De azért még felléphet velünk, ugye? – nézett reménykedve Kangin Teukra. Most, hogy végre két év katonaság után újra együtt lehetett a bandával...annyira örült neki. Miért pont most kellett ennek megtörténnie? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Hyukie nem ezt érdemelte.
- Ahhoz még nagyon sok időnek kell eltelnie, és ez nagyrészt Eunhyukon múlik. – Teuk hangja halk volt és valahogy kissé törékeny. Ez a helyzet számára is új volt, és a tudat, hogy nem lehet ezekben a nehéz pillanatokban barátja mellett, mély bánattal töltötte el. Benne is ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg, mint mindenki másban, újra meg újra: vajon Hyukie elég erős lesz hozzá, hogy átvészelje ezt a szörnyű válságot? A mindig életvidám, kedves, állandóan mosolygó fiú vajon még visszatér hozzájuk? Annyira akart hinni benne, olyan erősen, mert nem tehetett mást, mert muszáj volt. Mert nem veszthetik el a hitüket, mert bízniuk kell benne és támogatniuk őt minden erejükkel. A hit volt az egyetlen, ami most megmaradt nekik, abba kapaszkodott mindenki. Körülnézett a többieken és látta a tekintetükben a félelmet, a bizonytalanságot. Tudta, hogy táplálni kell ezt a parányi tüzet, hogy egyre nagyobb lánggal égjen.
- Hyung beszélhetnénk egy pillanatra? – zökkentette ki gondolataiból Siwon.
- Igen, persze. – mosolygott rá, bár a fiú gondterhelt arca nem sok jót sejtetett. Kissé arrébb mentek, hogy a többiek ne hallják őket.
- Nekem ez nem fog menni! – fakadt ki Siwon.
- Tudom, hogy nehéz Siwon – tette kezét a fiú vállára. – De megbirkózol vele, ebben biztos vagyok!
- De én nem vagyok te!
- Nem is kell, hogy az legyél!
- Hyung nézz rám! Én nem vagyok az a megértő típus, én...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Én nem vagyok leader!
- Siwon, senki nem is születik annak. És nem is várja el senki, hogy az legyél. Csak vigyázz rájuk! Úgy, ahogy eddig is tetted. Ennyi.
Teuk mosolya némiképp megnyugtatta a fiút, nem értette pontosan miért történik mindez Hyukieval, de bízott az Úr kegyelmében és igazságosságában,  és biztos volt benne, hogy Hyukie újra rendbe fog jönni. Ebben az egy dologban meginghatatlan volt!
- Köszönöm Teuk! – ölelte át a fiút.
- Igazán nincs mit! – viszonozta Teuk az ölelését.
Ekkor nyílt a folyosó egyik ajtaja és Hyukie szülei léptek be Sorával együtt. A fiúk meghajoltak köszönésképpen, amit a szülők és Sora halvány mosoly kíséretében viszonoztak. Egyenesen a kórterembe mentek. A fiúk néhány percig feszült figyelemmel várakoztak, tekintetüket a fehér ajtóra szegezve, de úgy tűnt, Hyukie szerencsére a családjával hajlandó szóba állni. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nekünk lassan indulnunk kell -  jelentette be Yesung.
A fiúk sajnálkozásukat fejezték ki, de nem volt mit tenni, vissza kellett érniük szolgálati helyükre a megadott időpontra.
- Nézzünk be még egyszer Hyukiehoz – kérte Heechul.
Az ajtóhoz mentek és résnyire, halkan kinyitották. Sora és szülei az ágy körül ültek, anyukája épp fiához hajolt.
- Kérsz valamit kincsem?
- Nem, köszönöm. – válaszolta gépiesen Hyukie, akár egy jól nevelt kisfiú. Tekintete a távolba révedt, valahova a messzeségbe, ahová rajta kívül más nem nyerhetett bebocsátást.
- Enned kéne valamit. – próbálkozott Sora is, de Hyukie még csak rá sem nézett.
A három fiú becsukta az ajtót és mosolyt erőltetve arcukra fordultak vissza a többiekhez.
- Minden rendben van, most a családjával beszélget. – Yesung próbált vidámnak látszani, de úgy érezte elég bénára sikeredett.
- Hát fiúk vigyázzatok nagyon magatokra és egymásra! – búcsúzott tőlük Teuk. Megölelte Donghaet és a fülébe súgta: Minden rendben lesz. A fiú válaszképpen bólintott és megeresztett egy félmosolyt.
- Ti is vigyázzatok magatokra! – kérte őket Wookie.
A három fiú elköszönt és elindultak vissza a katonai szállásukra. Miután egy emelettel lejjebb értek és a többiek már nem láthatták, Heechul a lépcsőlejáró sarkába húzodva lekuporodott a földre, térdeit felhúzta, kezeit összekulcsolva karolta át vele őket.
- Csak egy percet kérek, csupán egyet - nézett Teukra, miközben szeméből megállíthatatlanul folyni kezdtek könnyei. Yesung sem bírta tovább, ő is sírni kezdett. Teuk átölelte a fiút, miközben minden erejével próbálta tartani magát. Neki még nem lehet.
Miután a két fiú kissé lenyugodott, folytatták útjukat, lent a kórház előtt elváltak, mindenki ment a maga útján. És bár szégyellték magukat mélységesen érte, mégis mindhárman szívből örültek, hogy elhagyhatták ezt a nyomasztó helyet, és visszatérhettek a most mintegy menedéket jelentő szállásukra.
Teuk, ahogy megérkezett a szobájába rögtön lehuppant az ágyára. Szükségét érezte egy kis pihenésnek, de nem telt bele néhány perc és máris kopogtattak szobája ajtaján.
- Szabad! – szólt ki, mire egyik katonatársa, akivel igencsak összebarátkozott az utóbbi időben, dugta be fejét az ajtón.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte, alighogy belépett a szobába.
- Miről? – lepődött meg Teuk.
- Amitől így nézel ki.
- Ennyire látszik?
A fiú bólintott és leült mellé az ágyra. Teuk szó nélkül a vállára borult és zokogni kezdett. Végre eljött az ő ideje. Barátja védően átkarolta, és hagyta, hogy kiadja magából minden fájdalmát.

Miután a három fiú elment, a többiek is szedelőzködni kezdtek. Siwon Shindonggal és Lee So Mannal elment a sajtótájékoztatóra, Sungmin, Kyu, Ryeowook, Kangin és Donghae pedig hazaindultak.
Siwon és Shindong is elég ideges volt, de szerencsére rendben lezajlott a sajtótájékoztató. Nagyrészt Lee So Man beszélt, és eltekintve az olyan idióta kérdésektől, hogy hogy érzik most magukat, egész könnyen megúszták a dolgot. De egyikük sem fogja soha elfelejteni a bejelentés utáni pillanatot, újságírók döbbent tekintete, levegőben megdermedt kamerák, néma csend uralta a termet néhány percig, még sosem láttak ilyet.
Időközben Wookie otthon, ahogy ígérte, nekiállt levest főzni, a többiek pedig a nappaliban heveredtek le. Donghaet nemsokára elnyomta az álom, feje Kangin mellkasára csuklott. A fiú felkelt és óvatosan lefektette a kanapéra, majd egy takaróval betakarta. Kyu leült a számítógépe elé játszani, de már vagy századszorra ment végig ugyanazon a pályán. Ujjai egyre csak a billentyűzet gombjain jártak, mindegy volt, csak valamivel lefoglalhassa gondolatait.
Kangin és Sugmin kimentek a konyhába segíteni Wookienak. Minnie teát főzött, Kangin pedig a levesnek való zöldséget vágta össze. Mindannyian olyan elmélyülten koncentráltak tennivalójukra mintha az életük múlt volna rajta. Azt sem hallották meg mikor Siwon és Shindong megjött.
- Sziasztok! – köszöntek be a konyhában ügyködő fiúk legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát ti már itthon vagytok? – kérdezte Wookie.
- Amint láthatod. – mosolyodott el Shindong.
- És milyen volt? – kérdezte félve Minnie.
- Ahhoz képest, amire számítottam, nem volt olyan vészes. – közölte Siwon.
- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot Minnie.
- Nemsokára kész a vacsora – jelentette be Wookie.
- Akkor én megyek is tálalni. – Kangin kapva kapott az alkalmon, hogy megint elfoglalhatja magát valamivel.
- Én meg megyek összeszedem a többieket. – azzal Minnie már el is tűnt a konyhaajtó mögött.
Shindong és Siwon elmentek kezet mosni, aztán asztalhoz ültek. Hamarosan Kyu is megjött, most már csak Sungmin és Donghae hiányzott.

- Van egy kis gond fiúk! - jelent meg sápadtan Sungmin.
- Mi történt? - kérdezte Wookie, félve egy újabb rossz hírtől.
- Donghae eltűnt!
- Mi az, hogy eltűnt? - nyílt tágra a többiek szeme a csodálkozástól.
- Az egész házat végigkutattam, de nincs sehol!