5. rész

- Oké, eddig minden rendben van. De mégis, hogy fogunk bejutni?
- Mit tudom én, találj ki valamit!
- Miért pont én?
- Te vagy a zseni!
- Milyen zseni???
- Hé, nézd csak! A portás lelép!
- Vajon hova mehet!
- Nem tök mindegy? Itt az esély, hogy észrevétlen bejussunk.
- Akkor gyerünk!
- Várj egy kicsit!
- Most meg mi van?
- Nem kéne mindkettőnknek bemenni.
- Azt hiszem igazad van, egynek könnyebb bejutni.
- Még jó, hogy igazam van. Majd én bemegyek. Te meg, ha majd ideértünk, tereld el a portás figyelmét, hogy kilóghassunk.
- Oké, csak ne járjon már annyit a szád, még a végén visszaér mielőtt besurranhatnál.
- Jól van, jól van, megyek már! - azzal Kyu lenyomta a kilincset, belépett a kórház előterébe, majd gyors léptekkel a lépcsőhöz sietett.
Felment a harmadikra, mikor felért óvatosan bekukucskált az ajtón. Nem látott senkit, úgyhogy gyorsan belépett a folyosóra, majd elindult Hyukie szobája felé. Alig tett meg azonban néhány lépést mikor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét, épp csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan behúzódjon a nővér pult mögé. A hangok egyre erősödtek, egyre közelebbről hallatszottak, Kyu lélegzetvisszafojtva kuporgott a pult mögött. Szerencséjére az orvos és a nővér is elsétált mellette, anélkül, hogy észrevették volna. Amint befordultak a sarkon, Kyu rögtön felpattant és sietős léptekkel továbbindult. Szerencséjére mással már nem futott össze útja során. Ahogy Eunhyuk szobájához ért tekintete egy alakon állapodott meg, aki az ajtó előtt ült nekidőlt háttal, egyik lába felhúzva, másik kinyújtva a folyosó sötétjébe.
- Hae – szólalt meg Kyu halkan. A fiú összerezzent a váratlan hangra, kissé előrehajolt, hogy megnézze ki szólítja.
- Kyu, hát te meg mit keresel itt? - nézett a fiúra meglepetten.
- Na kettőt találhatsz? – húzta el amaz a száját.
- Ízé... elnézést, hogy csak úgy eltűntem.
- Ó semmiség, mindenki túlélte azt a kisebb fajta sokkot, amit az eltűnésed okozott. – közölte Kyu kisebbfajta iróniával a hangjában.
Hae zavarában olyan vörös lett akár a paradicsom, remélte, hogy a sötétség jótékony takarásában Kyu ebből semmit nem vett észre.
- Tényleg nagyon szörnyen sajnálom. – nézett rá bűnbánó képpel.
- Jól van na, felejtsük el. – legyintett Kyu. – De legközelebb ha mehetnéked támad légyszíves hagyj hátra egy cetlit, vagy hívd fel valamelyikünket, küldj esetleg smst, vagy ha nagyon régi módi akarsz lenni, galambpostát is használhatsz. – mosolyodott el Kyu.
Hae látta az arcán és a hangjából is kihallotta, hogy Kyu már egyáltalán nem mérges rá és inkább megpróbálja a maga módján valami kis viccel elütni a dolgot.
- Igenis, értettem! – húzta ki magát komoly arccal, de mégis csak játékosan Hae.
Kyu elnevette magát a fiú láttán, egy gyerek, aki sosem fog megváltozni. De talán pont ez teszi olyan különlegessé.
- És sikerült beszélned vele? – kérdezte, váratlanul témát váltva Kyu.
- Igen. – hajtotta le a fejét Hae és ebből Kyu rögtön sejtette, hogy a fiú nem járhatott túl sok sikerrel.
Néma csend telepedett rájuk, de Kyu nem akart faggatózni, inkább várt, hogy Hae magától kezdjen el mesélni. Nem is kellett hozzá sok idő.
- Még csak meg sem hallgatott – fakadt ki egyszerre csak Hae. – Egyre csak azt ismételgette, hogy jobb lesz nekünk nélküle. De hogy mi mit akarunk, az egyáltalán nem érdekelte.
- Ne neheztelj rá Hae, nehéz korszakon megy most át.
- De ha hallottad volna miket vágott hozzám? – szomorodott el Hae, ahogy eszébe jutottak Hyukie korábban elhangzott szavai.
- Azoknak a felét sem gondolta komolyan, de most nagyon nehéz neki. Tudom neked is – tette hozzá Kyu látva Hae szólásra nyíló száját. – Tudod emlékszem mikor apu elmondta, hogy a hangom is rámehetett volna a balesetemre. Akkor nagyon megijedtem. Már a puszta gondolata is annak, hogy soha többé nem énekelhetnék rémülettel töltött el, és Hyukienak a rémálom valóra vált. Már az is borzalmas, hogy nem tud többé járni, de így, hogy a táncolás lehetőségét is elveszítette, ami a mindene volt...én megértem, hogy úgy érez ahogy. – Kyu elnézett Hae arca mellett valahova a messzeségbe mialatt beszélt. Hae nem emlékezett rá, hogy Kyu valaha is ennyire megnyílt volna neki. Jól esett neki a fiú őszintesége, és, hogy valakivel meg tudja beszélni ezeket a dolgokat.
- Persze ez nem azt jelenti, hogy Hyukienak joga van megbántani téged vagy bárki mást. – folytatta Kyu. – De időt kell adnunk neki, türelmesnek kell lennünk még akkor is, ha nehezen bírjuk. Na de azt hiszem eleget beszéltem – fordult mosolyogva Hae felé. – Ideje, hogy induljunk, Siwon már biztosan teljesen magán kívül van, hogy hol lehetünk ennyi ideig.
- Siwon is itt van? – csodálkozott Hae.
- Aham. – bólintott Kyu miközben feltápászkodott a földről. - Kint vár a kórház bejáratánál.
Hae is felállt és a két fiú elindult a folyosó ajtaja felé.
- Kyu! - torpant meg hirtelen Hae.
- Igen? – fordult hátra Kyu.
- Köszönöm. – sütötte le a szemét Hae.
- Szívesen. Ha vágysz egy kis beszélgetésre, hozzám bármikor jöhetsz.
Hae bólintott, legalább egy jó dolog kisült abból, hogy szó nélkül lelépni otthonról.
- De most gyere, mert Siwon megnyúz ha nem leszünk lent hamarosan és akkor nem lesz kivel beszélgetned. – nevette el magát Kyu.
- Oh és hogy én mit fogok kapni! – fogta a fejét tettetett kétségbeeséssel Hae.
Kyu újfent elnevette magát látva Hae milyen jól játssza a szerepét. Na gyere fogta meg a fiú kezét, kinézett a folyosóra, szerencsére nem volt sehol senki. Simán kijutottak a lépcsőházba, onnan pedig le a földszintre. Már csak a főbejáraton kellene valahogy kijutniuk. A portás a helyén ült és nem úgy tűnt mintha szándékában állna a közeljövőben eltávozni innen. Kyu és Hae szorosan a falhoz lapultak, Kyu kissé kihajolt és tekintete találkozott az ajtó kívül rájuk váró Siwon tekintetével.
Siwon összeszedte magát, vett egy mély levegőt, majd elindult. És akkor most hozz egy tökéletes alakítást Siwon, biztatta magát.
Belépett az ajtón és szinte odarogyott a portás előtti pultra.
- Kérem uram, segítsen, nagyon rosszul vagyok!
A portás azonnal felállt a helyéről és odasietett hozzá.
- Mi a baja uram?
- Nagyon rosszul vagyok, a gyomrom! - egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal pedig a portásra támaszkodott.
- Máris hívok egy orvost!
A portás el akart indulni, de Siwon visszarántotta magához.
- Kérem van itt egy mosdó? - kérdezte, közben egyik kezét szájára tapasztotta. - Mindjárt hányni fogok.
- Erre jöjjön. - mutatta gyorsan a portás az utat.
Siwon követte, közben egyik kezével jelzett Kyunak és Haenak, hogy mehetnek. A két fiú gyorsan kisurrant az ajtón, majd néhány méterrel arrébb megálltak, hogy bevárják Siwont. Pár perccel később meg is érkezett, vigyorgott mint a tejbetök.
- Na mi az, mi volt? - kérdezte Kyu.
- Bementem a mosdóba, öklendeztem kissé mint, aki hány, aztán kijöttem és mosolyogva közöltem vele, hogy már  teljesen jól vagyok, úgyhogy most megyek is. Kissé döbbent fejjel nézett rám. Megköszöntem a segítségét aztán gyorsan leléptem. Szerintem még most is ott áll és bámul ki a fejéből.
- Első osztályú alakítás a mestertől! - dicsérte Kyu.
- Ti tiszta hülyék vagytok! - nézett Hae hol Siwonra, hol Kyura.
- Ez mind miattad van! - mondták egyszerre Haera nézve.
- Bocsánat. - Hae úgy nézett rájuk akár egy bűnbánó kiskutya.
Siwon és Kyu felnevettek a fiú édes arca láttán.
- Most meg mi van? - kérdezte Hae csodálkozva.
- Semmi, semmi - nevetett még mindig Siwon. - Gyere menjünk haza.
- Rendben. - mosolyodott el Hae.

Nyílt az ajtó, és a fiúk az ebédlőben egyenként ugrottak fel székeikről.
- Hae! - borult a fiú nyakába Sungmin. - Úgy aggódtam érted.
- Sajnálom, hogy ilyen nagy gondot okoztam. - hajolt meg mélyen Hae.
- Ugyan már! Minden jó, ha jó a vége! - vágta hátba Kangin egy olyan laza kézmozdulattal, hogy Hae azt hitte mindjárt kiköpi a tüdejét.
- Aha. - bólogatott Hae miközben újra levegőhöz próbált jutni.
- Na akkor én megyek és megmelegítem a levest. - indult el a konyhába Wookie.
- Na az jó lesz, mert farkaséhes vagyok! - csapta össze a kezeit Siwon.
- Hé Wookie, - kiabált ki a fiúnak pár perccel később, mikor az ebédlőbe ért. - Még ti se ettetek? - kérdezte meglepődve.
- Nélkületek nem esett volna olyan jól az étel. - rakta le mosolyogva a forró levest az asztal közepére Wookie. - Különben se ment volna le az aggodalomtól egy falat se a torkunkon.
Siwont mélyen megérintette a többiek együttérzése.
- Fiúk, kész a vacsora! - kiabált ki Wookie.
- Jövünk! - hallatszott a többiek hangja kórusban.
Mindenki leült az asztalhoz és nekiláttak a vacsorának. Nevetgéltek, viccelődtek, jól érezték magukat. Végre, annyi fájdalom és könny után, egy kicsit el tudták engedni magukat. Még Hae is együtt nevetett a többiekkel. Most először tudott egy kis időre elfelejtkezni Hyukie balesetéről.

4. rész

- De mégis hol lehet? - tűnődött Wookie.

- Nekem van egy ötletem. – mindenki Kyura nézett. - Szerintem a kórházba ment.
- Akkor gyerünk a kórházba. - indult meg Kangin.
- Hé, várj! - állította meg Siwon. Kangin meglepetten nézett a fiúra. - Még se ronthatunk be csak úgy, mindannyian, főleg, hogy már bizonyára vége a látogatási időnek.
- Na és akkor Hae, hogy jutott be?
- Megoldja ő az ilyet, emiatt ne aggódj! - mosolyodott el Shindong.
- Jó, és akkor ki menjen? - tette fel a kérdést Sungmin.
- Majd én és Siwon elmegyünk érte. - ajánlkozott Kyu.
A többiek kissé meglepetten néztek rá. Kyu is abban a kórházban feküdt, és amennyire lehetett, igyekezett elkerülni azt a helyet. Pár évvel ezelőtt, 3 másik Super Junioros taggal együtt balesetet szenvedett, és bár a többiek megúszták néhány könnyebb sérüléssel, ő napokig élet és halál között lebegett. Bár mára már újra tökéletes egészségnek örvend, nem szívesen emlékszik vissza a balesetre és az azt követő szörnyű napokra.
- Kyu...biztos vagy benne? - kérdezte óvatosan Sungmin.
- Igen, persze, miattam ne aggódjatok, de most menjünk. - emelte tekintetét Siwonra, aki válaszképpen bólintott, jelezve, hogy indulhatnak.
Siwon besietett a szobájába, felkapta éjjelszekrényéről a kocsikulcsot, aztán csatlakozott az előszobában rá váró Kyuhoz.
- Ha bármi van hívjatok! - kiabálta utánuk a folyosóról még Wookie, majd bejött, becsukta maga mögött az ajtót és visszament az ebédlőbe. A többiek maguk elé bámulva ültek az asztalnál, senki sem nyúlt a vacsorájához, mindenki azért szorított, hogy Donghaeval minden rendben legyen, és, hogy a két fiú minél előbb megtalálja.
Eközben egy árnyék suhant el a kórház fala mellett. Csendben lopódzott a sötétségben, lépésről-lépésre, egyre közelebb jutva céljához. Vacogva húzta össze karjait mellkasán, csak az az egy szál póló volt rajta, amiben lelépett otthonról, nem is gondolva arra, hogy lassan itt az ősz és ilyenkor már kezdenek hűvössé válni az esték. Végre elért a bejárathoz. Belesett az üvegajtón keresztül, a portás épp újságot olvasott. Amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót és óvatosan becsusszant, majd lábujjhegyen eltipegett a lépcsőig, miközben magában azon imádkozott, hogy a portásnak nehogy most jusson eszébe meginni egy kávét, vagy kimenni a mosdóba. Szerencséje volt, mert minden gond nélkül elért a lépcsőig, ahonnan könnyedén feljutott a harmadik emeletre, de itt megint figyelnie kellett. A nővérpultnál két nővér is ült, akiket bármikor hívhat egy beteg, és az ügyeletes orvos is itt mászkálhat valahol az emeleten. Donghae az ajtóhoz lépett, amely automata lévén magától kinyílt, gyorsan besurrant, aztán leguggolt és még a lélegzetét is visszafojtva, óvatosan elosont a nővérpult mellett. Most már csak Hyukie szobáját kellett megkeresnie. Mikor ezt is megtalálta, kezét óvatosan a kilincsre helyezte, nagyon sóhajtott, majd lenyomta. Benyitott a szobába, belépett, majd becsukta maga után az ajtót. Eunhyuk az ágyában feküdt, innen úgy tűnt, hogy alszik. Donghae közelebb lépett, és ekkor vette észre, hogy Hyukie fent van, tekintete a plafont pásztázza. Még csak azt se vette észre, hogy valaki bejött a szobába.
- Hyukie, én vagyok az Donghae - érintette meg finoman a fiú karját.
Eunhyuk felé fordult, Haera emelte üveges tekintetét, egy szót sem szólt, csak bámult rá. Donghae akaratlanul is hátrálni kezdett, a fiú arca teljesen megrémisztette. Még sosem látta ilyennek, ennyire üresnek, mintha minden fény, minden élet kihunyt volna belőle. A csillogás, amely ott volt minden egyes alkalommal, ahányszor csak belenézett Hyukie szemébe, egy pillanat alatt szertefoszlott.  Nagyot nyelt és próbálta összeszedni magát, most erősnek kellett lennie.
- Hyukie, - lépett a fiú ágya mellé, letérdelt hozzá és ujjai közé kulcsolta a fiú jobb kezét. - Én vagyok az Hae. Megismersz?
- Miért jöttél? – kérdezte Hyukie lassan, szinte fájdalmasan.
- Mert látni akartalak.
- Minek?
- Hogyhogy minek? Mert hiányzol, mert melletted akarok lenni!
- Felesleges! – rántotta ki hirtelen kezét Hae ujjai közül. – Neked is, és a többieknek is!
- Miért mondod ez Hyukie! Mindannyian szörnyen aggódunk érted.
- Nem kell, felejtsetek el! Én már nem tartozom közétek! – vetett Haere dühös pillantást!
- Dehogynem Hyukie, nem mondj ilyeneket! – Hae elszántan állta Hyukie tekintetét, csak azért sem fog meghátrálni.
- És megmondnád mégis mihez akartok velem kezdeni? – hangja merő gúny volt, tekintete tele volt megvetéssel és utálattal. – Mégis mihez kezdenétek egy ronccsal? – kiabálta lerántva magáról a takarót.
- Te nem vagy roncs! Ne mond ezt! – üvöltött vissza Hae – Hozzánk tartozol, a csapat része vagy.
- Többé már nem!
- De ha nem is tudsz táncolni... – Hae hangja egy pillanatra megremegett, most először mondta ki ezeket a szavakat, mintha most szembesült volna ő is azzal, ami visszafordíthatatlan, ami többé már megváltoztathatatlan. – attól még ott lehetsz velünk a színpadon, még énekelhetsz velünk.
- Ugyan már! Majd nézzem egy tolószékből, ahogy ott ugrabugráltok. És te fogsz majd talán mindenhova tologatni. – nézett végig megvetően Haen. Donghae érezte, ahogy tekintete a szívébe fúródik, egyenesen a közepébe,  hogy aztán ott olyan mélyre szúrjon, amennyire csak lehetséges.
- Én-én nem így gondoltam...
- Ugyan már mit tudsz te erről! – vágott Hae szavába. - Mit tudsz arról milyen azzal a tudattal tovább élned, hogy többet nem állhatsz színpadra, hogy többet nem táncolhatsz! Ami eddig az életedet jelentette, az nincs többé! Ugyan honnan ismernéd ezt az érzést! Elveszíteni valami igazán fontosat!
Donghae úgy érezte nem kap levegőt, mintha Hyukie minden egyes szava egyre jobban és jobban fojtogatná. Valami igazán fontosat elveszíteni, visszhangzott egyre a fejében, hát Hyukie elfelejtette milyen volt mikor elveszítette az édesapját, az talán nem fontos? Ő pontosan tudja milyen amikor valami nagyon fontosat, pótolhatatlant veszítünk el. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Hyukie ilyeneket mond neki, hisz a legjobb barátja. Annyi mindent csináltak már végig együtt. A fiúra nézett, de úgy érezte mintha egy idegen nézne rá vissza! Ez a fiú tele volt gyűlölettel, haraggal, bánattal, utálattal, önzéssel, nyoma sem volt a korábbi vidám, életerős, mindig bátor, tettre kész fiúnak. Az a Hyukie, akit ő ismert, sosem adta fel. De ez a fiú itt előtte, nem, nem tudta ki ez itt. Hirtelen mintha szűkülni kezdett volna a szoba, egyre kisebb és kisebb lett, forogni kezdett vele a világ és csak azt érezte, hogy ki kell innen jutnia, minél előbb. Maga sem emlékezett rá hogyan, de valahogy sikerült eljutnia az ajtóig, lenyomta a kilincset és kilépett a folyosóra. A hűs szellő végigsimított arcán, mint egy új életet lehelve belé. Becsukta az ajtót, majd szép lassan hagyta, hogy teste lecsússzon a földre. Könnyei ekkor már megállíthatatlanul folytak végig arcán.
Amit ő sem sejtett, hogy az ajtó másik oldalán lévő fiú arca is ugyanúgy könnyektől áztatott. Mindig az bántjuk a legjobban, akit a leginkább szeretünk, Hyukie ennek a mondatnak a jelentését most értette meg igazán. Még sosem érezte magát ennyire pocsékul és sosem érte még ekkora veszteség. Most úgy érezte, hogy számára minden elveszett és semminek sincs értelme. Ma, holnap vagy holnapután, neki már mindegy. Számára ezentúl már minden nap egyforma, és minden értelmetlenné vált. Elérte az önsajnálat legmélyebb szintjét, készen állva arra, hogy feladjon mindent, ami még megmaradt számára. És fogalma sem volt róla micsoda kincseket készül eldobni.
Hae letörölte arcáról könnyeit, keze ökölbe szorult, arcán az előbbi szomorúság helyét elszántság vette át. Akkor sem fogja hagyni, hogy Hyukie csak így feladja, meg fogja menteni akár akarja, akár nem! Visszahozza az életbe, azt a régi harcos fiút, aki sohasem adta fel, aki mindig küzdött a végsőkig!
- Esküszöm! – tett ígéretet a kihalt folyosó sötétjének.
Az ajtó két oldalán két fiú, különböző érzésekkel, különböző fájdalmakkal, de vajon melyikük az erősebb? Vajon képes lesz Hae visszaadni Hyukie életkedvét, vagy Hyukie lerántja őt is abba a sötét pokolba, amelyben most ő maga is jár?

3. rész

Donghae teljesen ledermedt, szólásra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. A többieken is látszott, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni Hyukie reakciójával.

- Akkor most hagyjunk pihenni, majd egy kicsit később visszajövünk. – szólalt meg kedves, barátságos hangon Leeteuk, azzal elkezdte kifelé terelni a társaságot.
- Ez most mi volt hyung? – kérdezte már kint a folyosón Sungmin. – Hyukie miért viselkedik így velünk?
- Nagy sokk érte most, legyetek vele egy kicsit türelmesebbek. – kérlelte őket.
- Értem én, de mi csak segíteni akarunk neki. – nézett szomorúan leaderére Ryeowook.
- Tudom Wookie – simogatta meg a fiú haját. – De gondolj bele, a számára egyik legfontosabb dolgot ezen a világon veszítette el most. Nem tudhatjuk mi az ő helyzetében, hogyan reagáltunk volna.
- Értem hyung.
- Most nagyon türelmesnek és elnézőnek kell lennetek vele. Hyukienak élete volt a tánc, bizonyára nagyon nehéz lesz elfogadnia, hogy soha többé nem állhat színpadra.
- De azért még felléphet velünk, ugye? – nézett reménykedve Kangin Teukra. Most, hogy végre két év katonaság után újra együtt lehetett a bandával...annyira örült neki. Miért pont most kellett ennek megtörténnie? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Hyukie nem ezt érdemelte.
- Ahhoz még nagyon sok időnek kell eltelnie, és ez nagyrészt Eunhyukon múlik. – Teuk hangja halk volt és valahogy kissé törékeny. Ez a helyzet számára is új volt, és a tudat, hogy nem lehet ezekben a nehéz pillanatokban barátja mellett, mély bánattal töltötte el. Benne is ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg, mint mindenki másban, újra meg újra: vajon Hyukie elég erős lesz hozzá, hogy átvészelje ezt a szörnyű válságot? A mindig életvidám, kedves, állandóan mosolygó fiú vajon még visszatér hozzájuk? Annyira akart hinni benne, olyan erősen, mert nem tehetett mást, mert muszáj volt. Mert nem veszthetik el a hitüket, mert bízniuk kell benne és támogatniuk őt minden erejükkel. A hit volt az egyetlen, ami most megmaradt nekik, abba kapaszkodott mindenki. Körülnézett a többieken és látta a tekintetükben a félelmet, a bizonytalanságot. Tudta, hogy táplálni kell ezt a parányi tüzet, hogy egyre nagyobb lánggal égjen.
- Hyung beszélhetnénk egy pillanatra? – zökkentette ki gondolataiból Siwon.
- Igen, persze. – mosolygott rá, bár a fiú gondterhelt arca nem sok jót sejtetett. Kissé arrébb mentek, hogy a többiek ne hallják őket.
- Nekem ez nem fog menni! – fakadt ki Siwon.
- Tudom, hogy nehéz Siwon – tette kezét a fiú vállára. – De megbirkózol vele, ebben biztos vagyok!
- De én nem vagyok te!
- Nem is kell, hogy az legyél!
- Hyung nézz rám! Én nem vagyok az a megértő típus, én...én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Én nem vagyok leader!
- Siwon, senki nem is születik annak. És nem is várja el senki, hogy az legyél. Csak vigyázz rájuk! Úgy, ahogy eddig is tetted. Ennyi.
Teuk mosolya némiképp megnyugtatta a fiút, nem értette pontosan miért történik mindez Hyukieval, de bízott az Úr kegyelmében és igazságosságában,  és biztos volt benne, hogy Hyukie újra rendbe fog jönni. Ebben az egy dologban meginghatatlan volt!
- Köszönöm Teuk! – ölelte át a fiút.
- Igazán nincs mit! – viszonozta Teuk az ölelését.
Ekkor nyílt a folyosó egyik ajtaja és Hyukie szülei léptek be Sorával együtt. A fiúk meghajoltak köszönésképpen, amit a szülők és Sora halvány mosoly kíséretében viszonoztak. Egyenesen a kórterembe mentek. A fiúk néhány percig feszült figyelemmel várakoztak, tekintetüket a fehér ajtóra szegezve, de úgy tűnt, Hyukie szerencsére a családjával hajlandó szóba állni. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nekünk lassan indulnunk kell -  jelentette be Yesung.
A fiúk sajnálkozásukat fejezték ki, de nem volt mit tenni, vissza kellett érniük szolgálati helyükre a megadott időpontra.
- Nézzünk be még egyszer Hyukiehoz – kérte Heechul.
Az ajtóhoz mentek és résnyire, halkan kinyitották. Sora és szülei az ágy körül ültek, anyukája épp fiához hajolt.
- Kérsz valamit kincsem?
- Nem, köszönöm. – válaszolta gépiesen Hyukie, akár egy jól nevelt kisfiú. Tekintete a távolba révedt, valahova a messzeségbe, ahová rajta kívül más nem nyerhetett bebocsátást.
- Enned kéne valamit. – próbálkozott Sora is, de Hyukie még csak rá sem nézett.
A három fiú becsukta az ajtót és mosolyt erőltetve arcukra fordultak vissza a többiekhez.
- Minden rendben van, most a családjával beszélget. – Yesung próbált vidámnak látszani, de úgy érezte elég bénára sikeredett.
- Hát fiúk vigyázzatok nagyon magatokra és egymásra! – búcsúzott tőlük Teuk. Megölelte Donghaet és a fülébe súgta: Minden rendben lesz. A fiú válaszképpen bólintott és megeresztett egy félmosolyt.
- Ti is vigyázzatok magatokra! – kérte őket Wookie.
A három fiú elköszönt és elindultak vissza a katonai szállásukra. Miután egy emelettel lejjebb értek és a többiek már nem láthatták, Heechul a lépcsőlejáró sarkába húzodva lekuporodott a földre, térdeit felhúzta, kezeit összekulcsolva karolta át vele őket.
- Csak egy percet kérek, csupán egyet - nézett Teukra, miközben szeméből megállíthatatlanul folyni kezdtek könnyei. Yesung sem bírta tovább, ő is sírni kezdett. Teuk átölelte a fiút, miközben minden erejével próbálta tartani magát. Neki még nem lehet.
Miután a két fiú kissé lenyugodott, folytatták útjukat, lent a kórház előtt elváltak, mindenki ment a maga útján. És bár szégyellték magukat mélységesen érte, mégis mindhárman szívből örültek, hogy elhagyhatták ezt a nyomasztó helyet, és visszatérhettek a most mintegy menedéket jelentő szállásukra.
Teuk, ahogy megérkezett a szobájába rögtön lehuppant az ágyára. Szükségét érezte egy kis pihenésnek, de nem telt bele néhány perc és máris kopogtattak szobája ajtaján.
- Szabad! – szólt ki, mire egyik katonatársa, akivel igencsak összebarátkozott az utóbbi időben, dugta be fejét az ajtón.
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte, alighogy belépett a szobába.
- Miről? – lepődött meg Teuk.
- Amitől így nézel ki.
- Ennyire látszik?
A fiú bólintott és leült mellé az ágyra. Teuk szó nélkül a vállára borult és zokogni kezdett. Végre eljött az ő ideje. Barátja védően átkarolta, és hagyta, hogy kiadja magából minden fájdalmát.

Miután a három fiú elment, a többiek is szedelőzködni kezdtek. Siwon Shindonggal és Lee So Mannal elment a sajtótájékoztatóra, Sungmin, Kyu, Ryeowook, Kangin és Donghae pedig hazaindultak.
Siwon és Shindong is elég ideges volt, de szerencsére rendben lezajlott a sajtótájékoztató. Nagyrészt Lee So Man beszélt, és eltekintve az olyan idióta kérdésektől, hogy hogy érzik most magukat, egész könnyen megúszták a dolgot. De egyikük sem fogja soha elfelejteni a bejelentés utáni pillanatot, újságírók döbbent tekintete, levegőben megdermedt kamerák, néma csend uralta a termet néhány percig, még sosem láttak ilyet.
Időközben Wookie otthon, ahogy ígérte, nekiállt levest főzni, a többiek pedig a nappaliban heveredtek le. Donghaet nemsokára elnyomta az álom, feje Kangin mellkasára csuklott. A fiú felkelt és óvatosan lefektette a kanapéra, majd egy takaróval betakarta. Kyu leült a számítógépe elé játszani, de már vagy századszorra ment végig ugyanazon a pályán. Ujjai egyre csak a billentyűzet gombjain jártak, mindegy volt, csak valamivel lefoglalhassa gondolatait.
Kangin és Sugmin kimentek a konyhába segíteni Wookienak. Minnie teát főzött, Kangin pedig a levesnek való zöldséget vágta össze. Mindannyian olyan elmélyülten koncentráltak tennivalójukra mintha az életük múlt volna rajta. Azt sem hallották meg mikor Siwon és Shindong megjött.
- Sziasztok! – köszöntek be a konyhában ügyködő fiúk legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát ti már itthon vagytok? – kérdezte Wookie.
- Amint láthatod. – mosolyodott el Shindong.
- És milyen volt? – kérdezte félve Minnie.
- Ahhoz képest, amire számítottam, nem volt olyan vészes. – közölte Siwon.
- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot Minnie.
- Nemsokára kész a vacsora – jelentette be Wookie.
- Akkor én megyek is tálalni. – Kangin kapva kapott az alkalmon, hogy megint elfoglalhatja magát valamivel.
- Én meg megyek összeszedem a többieket. – azzal Minnie már el is tűnt a konyhaajtó mögött.
Shindong és Siwon elmentek kezet mosni, aztán asztalhoz ültek. Hamarosan Kyu is megjött, most már csak Sungmin és Donghae hiányzott.

- Van egy kis gond fiúk! - jelent meg sápadtan Sungmin.
- Mi történt? - kérdezte Wookie, félve egy újabb rossz hírtől.
- Donghae eltűnt!
- Mi az, hogy eltűnt? - nyílt tágra a többiek szeme a csodálkozástól.
- Az egész házat végigkutattam, de nincs sehol!

2. rész

A másnap talán még nehezebb volt. A fiúk remélték, hogy mindez csupán egy rossz álom, és ha reggel felébrednek minden újra rendben lesz. De a valóság kegyetlen fullánkjai, a felkelő nap első sugaraival újra szívükbe fúródtak.
A hangulat reggel a dormban szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt. Mindenki saját gondolataiba mélyedve tette reggel szokásos dolgait. Néhányukon látszott a szemük alatt elterülő sötét karikákból, hogy alig aludtak az éjjel, de mindük közül Donghae nézett ki a legrosszabbul. Alig aludt az éjjel valamit, akárhányszor lehunyta szemeit, mindig ugyanaz a rémálomra gyötörte. Kitolnak valakit a műtőből, egy hatalmas fehér lepellel van letakarva. Donghae félve odalép , kezei reszketnek, ahogy felemeli a lepelt, ami alatt megpillantja Hyukie sápadt, hallott arcát. Könnyek között, zihálva ébredt mindegy egyes alkalommal és jó ideig tartott míg újra meg tudott nyugodni.
Reggeli után indultak be a kórházba, hogy megnézzék, hogy van Hyukie. Lee So Man már bent volt, épp az orvossal és a szülőkkel beszélt. Megálltak néhány méterre tőlük, és néma csendben vártak. Egyiküknek sem volt kedve társalogni. Végül az orvos elköszönt és bement a kórterembe, míg Lee So Man feléjük vette az irányt.
- Sziasztok fiúk!
A fiúk köszönésképpen némán meghajoltak.
- Mit mondott az orvos? - érdeklődött Wookie.
Lee Soo Man épp válaszolni akart, amikor vérfagyasztó sikoly hallatszott ki a kórteremből.
- Ez meg mi volt? - ült ki az ijedtség Sungmin arcára. A többiek is zavartan néztek egymásra.
- Az orvos most mondta el Hyukienak, hogy lebénultak a lábai. - közölte csendesen a tényeket Lee So Man.
Szinte kézzel tapintható volt a csend, amely rájuk telepedett, egyedül Donghae fájdalmas nyüszítése törte meg néha. Kangin karjaiban tartotta a fiút, aki saját lábain képtelen lett volna megállni. Nem tudta eldönteni, hogy ő vagy Hyukie szenved-e jobban. A két fiú annyira közel állt egymáshoz, már nem is barátok, hanem szinte testvérek voltak. Még mikor gyakornokként idekerültek ismerkedtek meg egymással, és nagyon hamar a legjobb barátok lettek. Egy hullámhosszon voltak és mindig egyre járt az agyuk, mintha olvastak volna a másik gondolataiban. Mennyi apró csínytevést követtek el együtt, Kangin elmosolyodott a gondolatra. És milyen ártatlan képet tudtak utána mindig vágni, ebben verhetetlenek voltak. De soha senkinek nem tudtak volna szándékosan fájdalmat okozni, tiszta szívűek és kedvesek voltak. Na jó Hyukie egy kissé sóher! Aztán visszaemlékezett arra is, miként áll Hyukie Hae mellett, és, hogyan próbálta minden erejével megvigasztalni és megvédeni barátját, amikor az elveszítette édesapját. Kangin tudta Hyukieről, hogy nagyon erős és kitartó férfi, de félt, hogy ezúttal cserbenhagyja az ereje. Hae ellenben mindig is érzékeny típus volt, vajon össze tudja szedni magát és képes lesz támogatni Hyukiet? Jelen pillanatban a fiú legalább ugyanakkora segítségre szorult akárcsak Eunhyuk.
- Lemondom a délutáni sajtótájékoztatót. - szólalt meg halkan Lee So Man.
Egy új, néhány részes showműsort készítenek a Suju főszereplésével, ezt harangozták volna be. Azonban Siwon nem volt benne biztos, hogy jó ötlet, ha lemondják a sajtótájékoztatót. Csupán felesleges pánikot keltenének a rajongóik körében, ha az egész banda hiányozna. Így sem lesz egyszerű közölni velük a tényeket, rengeteg elf ki fog borulni, és ők fellelősek a rajongóikért. Idáig sikerült ugyan kint tartani az újságírókat, de Siwon már nagyon is jártas volt a média világában ahhoz, hogy tudja, ez csak ideig-óráig tart. És jobb, ha tőlük tudják meg az igazságot, minta netről vagy a tv-ből.
- Uram, talán mégis meg kéne tartani azt a sajtótájékoztatót. - a többiek döbbenten néztek Siwonra.
- Ezt mégis, hogy képzeled? - kérte számon rajta dühösen Shindong.
- Mi nem csak érte tartozunk felelősséggel - válaszolt halk, nyugodt hangon Siwon.
- Igazad van. - értett vele egyet Wookie.
- Siwon sajnálom, hogy az előbb úgy rád rivalltam. - kért elnézést Shindong.
- Ugyan, semmi baj. Ez ebben az állapotban teljesen érhető - nyugtatta meg a fiút Siwon.
- És, hogy gondoltad, mindenki menjen? - kérdezte Sungmin.
- Nem, csak aki elég erősnek érzi magát hozzá.
- Akkor én inkább otthon maradnék- pillantott a többiekre Kyuhyun. A baleset eszébe juttatta, amikor ő feküdt itt élet-halál között, és bár Hyukie életben maradt, Kyu mégis úgy érezte most nem tudna megküzdeni az újságírók által rájuk zúdított kérdések töménytelen hadával.
- Még valaki?
- Én is inkább otthon maradnék. - jelentkezett Wookie. - Főzök nektek meleg levest mire hazaértek, jót fog tenni.
Siwon elmosolyodott. Wookie mindig is vigyázott rájuk, a maga módján most is próbált nekik segíteni, jóleső érzés volt számára ez a meleg gondoskodás.
- Én vigyázok Haera - ajánlotta fel Kangin.
- Rendben, akkor ezt meg is beszéltük. - összegezte a dolgokat Siwon.
Sungmin arca hirtelen felragyogott és meleg mosoly ült ki rá. A többiek követték tekintetét, majd meglepetésükben tágra nyíltak szemeik mikor meglátták az ajtóban megjelenő alakot.
- Leeteuk! - kiáltott fel Kyuhyun.
Mindenki odarohant a leaderhez.
- De jó, hogy itt vagy. - ölelte meg Wookie.
Még Donghae arcán is megjelent egy halvány mosoly, elengedte Kangint és odalépett Teukhoz, hogy aztán elbújhasson védelmező karjai között. Mintha csak a leader jelenlétével minden baj megoldódna. De a meglepetésnek még nem volt vége, újabb két férfi bukkant fel Teuk mögött.
- Heechul, Yesung, hát ti meg, hogy kerültök ide? – csodálkozott Sungmin.
- Ez aztán a kellemes fogadtatás. Kösz Minnie, én is örülök, hogy látlak! - duzzogott Hee.
- Jaj tudod, hogy nem úgy értettem. - pironkodott a fiú, és hogy bebizonyítsa mennyire örül neki, hatalmas ölelésben részesítette Heet.
Ha valaki most látná Kim Heechult, szégyentelennek nevezné, aki csöppet sem törődik a barátjával, akinek épp most volt súlyos balesete. De akik jól ismerik, tudják valójában milyen érzékeny is ez a fiú. Az álarc mögött melyet a nagyvilágnak mutat, valójában egy igencsak sebezhető és félénk kisfiú leledzik. Hee még jól emlékezett arra az időszakra, amikor legjobb barátja Hangeng elhagyta a csapatot és ő teljesen maga alatt volt. Ha akkor nincs Hyukie, hát nem tudja, hogy mászott volna ki abból a mély gödörből, amibe került. A lelke mélyén nagyon is félt, pontosan tudta ez mekkora csapás a fiúnak és csak reménykedni tudott benne, hogy elég erős lesz hozzá, hogy újra talpra álljon! Vajon ő fog tudni neki segíteni? Mellett fog tud állni akkora erővel és elszántsággal mint ahogy azt anno Hyukie tette ő érte?
- Miután Lee So Man beszélt az ezredessel, és elmondta mi történt Hyukieval, a körülményekre való tekintettel kaptunk egy nap kimenőt. - magyarázta el a helyzetet Yesung.
 - Olyan jó, hogy ti is itt vagytok!  - ölelte át barátját Wookie.
- Csak kár, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett újra találkoznunk. - hajtotta le fejét Yesung. 
Leeteuk közben kissé arrébb hívta Siwont.
- Látom kézbe vetted a dolgokat, csak így tovább. - próbálta biztatni a fiút.
- Mi? Hogy én? - csodálkozott Siwon.
- Igen te!
- Hát hyung, nem hinném, hogy vezető alkat lennék.
- Pedig kell valaki, aki vigyázz rájuk, aki utat mutat nekik és úgy tűnik ők számítanak rád.
- Hát nem tudom, hogy menni fog-e ez nekem. - aggodalmaskodott Siwon. - Tudom, hogy néha nagyképűsködök, de sose vágytam leaderi babérokra.
- Én hiszek benned Siwon! - mosolygott rá Teuk.
- Hát nem könnyíted meg éppen az ember dolgát! - mormogta maga elé Siwon. - Mond csak te, hogy bírod már ennyi ideje velünk? - nézett leadere szemébe.
- Hát néha nagyon nehéz. De tudod a boldog pillanatokból mindig több van.
- Bárcsak ez is az lenne!
- Én hiszem, hogy Hyukie ezzel is meg fog birkózni. Ő nem az a típus, aki csak úgy feladja a dolgokat!
- Remélem, hogy neked lesz igazad!
- Teuk, Siwon - jött oda hozzájuk Yesung. - Az orvos azt mondta most pár percre bemehetünk hozzá, ha szeretnénk.
- Rendben. - bólintott Leeteuk, azzal elindultak be a kórterembe.
Hyukie arccal az ablak felé fordulva feküdt, és a mozgolódásra sem fordította feléjük a fejét.
- Eunyhuk, mi vagyunk azok. - szólalt meg bátortalanul Wookie, de néma csöndet kapott csupán válaszul.
- Hyukie, - lépett előrébb Leeteuk.
- Hagyjatok békén! Nem akarlak látni titeket!
- Hyukie, - lépett egyet előre bátortalanul most Donghae.
- Nem értitek? Tűnjetek el mind! Senkit se akarok látni! - éles hangja végigsöpört a kis kórtermen, döbbent arcokat hagyva maga után.

1. rész

Donghae oly annyira elmélyedt könyvében, hogy meg sem hallotta telefonja csörgését. Kellett jó néhány másodperc míg eljutott tudatáig, hogy a kis készülék neki jelez. Felkapta a telefont, ránézve kijelzőjére boldogan állapította meg, hogy Hyukie anyukája keresi őt.
- Igen, tessék! - szólt bele jókedvűen a készülékbe.
- Donghae! - Hyukie anyjának hangja vészesen megremegett, ahogy kimondta a fiú nevét.
Hae érezte, hogy valami nem stimmel, testét hirtelen kirázta a hideg, és valami furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
- Tör...tént valami? - ejtette ki lassan a szavakat, előre félve a választól.
- Donghae, - Hyukie édesanyja most már zokogott. - Eunhyukot autóbaleset érte.
Hae karja lehanyatlott, kezéből kicsúszott a kis készülék, bele a pihe puha szőnyegbe. Csak állt ott dermedten, egyszerűen nem volt képes felfogni az imént hallott szavak jelentését. Nem, az nem lehet, hogy Hyukienak bármi baja történjen. Felvette a földről telefonját, füléhez emelte, majd feltette azt a kérdést, amit nem kerülhetett ki, felkészülve a legrosszabbra.
- Súlyos?
- Most vitték be a műtőbe. Azonnal meg kellett operálni, belső sérülései vannak. És ha láttad volna, hogy nézett ki... Donghae, minden csupa vér volt... - Hyukie édesanyjának hangja elfúlt a kitörni készülő érzelmektől.
- Hol van? Most azonnal odamegyek!
- A Szöüli Központi Kórházban.
- Máris indulok!
Hae lerakta a telefont, de nem tudott mozdulni, lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek, tudata még mindig nem tudta feldolgozni a hallottakat. Hyukiet autóbaleset érte, visszahangoztak fejében egyre csak Eunhyuk édesanyjának szavai. Akár egy rossz álom, amiből nem tud felébredni. Lassan, szédelegve indult meg az ajtó felé, kilépett a folyosóra és azon gondolkodott kinek is szóljon  így hirtelenjében, teljesen össze volt zavarodva. Leeteuk nincs itt, a helyettes leader meg..., a gondolatra könnyek szöktek a szemébe.
- Hae, jól vagy? - zökkentette ki merengéséből Siwon aggódó hangja. Felnézett rá, mire a fiú ijedten hőkölt hátra, meglátva Hae fájdalomtól eltorzult, könnyes arcát.
- Donghae, mi történt? - kérdezte rémülten.
- Én... - úgy érezte mindjárt összecsuklik, és ha Siwon nem kapja el még idejében, tényleg a földön terül el. Lábai felmondták a szolgálatot, egész testsúlyával a fiú karjaira nehezedett.
- Donghae mond már el mi történt? - nézett kétségbeesetten a fiúra. Még sose látta ilyennek, ennyire összetörve. Azaz mégis, egyetlen egyszer, mikor az édesapja halt meg. De nem, az nem lehet, hogy egy újabb ilyen szörnyű csapás érje őt.
- Hyukie... - nyögte ki alig hallhatóan Donghae.
- Mi van vele? Mi van Hyukieval? - rázta meg a fiút. Egyre nagyobb ijedtség lett úrrá rajta, ahogy a karjaiba csimpaszkodó fiú reményvesztett arcát nézte.
- Autóbaleset érte. - borult Hae zokogva Siwon mellkasára.  A fiú úgy érezte mintha jeges kéz markolta volna meg szívét, forogni kezdett vele a világ. Próbálta tartani a karjaiban rongybabaként lógót fiút miközben ő is közel állt az összeeséshez. Egyik kezével muszáj volt a folyosó falába kapaszkodnia, hogy megtartsa magát. Kellett pár perc mire újra normálisan tudott gondolkodni.
- És milyen súlyos?
- Most műtik, belső vérzései vannak. - emelte rá könnyáztatta arcát Hae. A fájdalom, ami kiült arcára még egyet csavart Siwon szívén. Jól tudta milyen közel áll a két fiú egymáshoz, nem is barátság volt az övék, annál sokkal több, szinte testvérek voltak. Hae nem élné túl, ha elveszítené Hyukiet, ebben biztos volt. Ilyenre még csak ne is gondolj, torkolta le gyorsan magát. Hyukie rendben fog jönni, nem az a fajta srác, aki olyan könnyen megadja magát. Harcolni fog a végsőkig. Most először is szólnia kell a többieknek, próbálta meg összeszedni magát.
- Fiúk! - kiáltotta el magát.
Wookie és Sungmin kidugta fejét az ajtón, majd Kangin és Shindong jelent meg a folyosón. Ahogy meglátták Siwon karjában Donghaet mindannyiuk arcára kiült az ijedtség.
- Mi történt Siwon? - kérdezte Kangin.
- Kérlek szóljatok mindenkinek! - Siwon hangja olyan komolyan és határozottan csengett, hogy a fiúk nem is kérdezősködtek tovább, hanem gyorsan elmentek a többiekért. Mikor végre mindenki ott volt, Siwon beszélni kezdett.
- Fiúk, sajnos rossz hírt kell közölnöm veletek. Hyukiet autóbaleset érte, most műtik. Egyenlőre nem tudunk semmi biztosat, de súlyosnak tűnik az állapota. - A mondat végére elcsuklott a hangja, mély levegőt vett, minden erejére szüksége volt, hogy ne sírja el magát, itt, mindenki előtt.
- Hogy mi? - elképedés moraja futott végig az egész csapaton, nem tudták elhinni, hogy mindez az ő barátjukkal történik. Hisz ma reggel még nevetve reggeliztek együtt. Most meg...olyan hihetetlen volt az egész.
- Be kellene mennünk a kórházba. – szólalt meg halkan Kangin.
- Hívok taxit. Nincs senki olyan állapotban, hogy vezessen. – ment be szobájába Wookie.
Halk hangok szűrődtek ki, majd pár perc múlva Wookie újra megjelent a folyosón.
- 5 perc és itt vannak.
Óráknak tűnt az a néhány perc a néma csendben, amely belepte a helyiséget. Végül az egyik taxi dudájának hangja, zökkentette ki őket kábultságukból. A fiúk elindultak kifelé.
- Kangin, segítenél? – kérte Siwon, karjaiban a még mindig zavarodott Donghaeval. Ketten óvatosan kitámogatták, majd beültették a taxiba és elindultak a kórházba. Mire felértek az emeletre, ahol Hyukiet műtötték, a többiek már  ott voltak. Mindenki vagy a falat támasztotta, vagy leült egy székre. Az egyetlen, amit tehettek ebben a pillanatban, az, hogy vártak. Ez volt a legrosszabb az egészben, ez az idegőrlő várakozás, ez a néma bizonytalanság. Óvatosan leültették Haet is az egyik székre, melléje leült Hyukie édesanyja és gyengéden átölelte a fiút, aki már családtagnak számított náluk. Tudta mennyire szeret a fiát és, hogy legalább annyira szenved most, mint ő. A percek csigalassúsággal teltek , a műtő lámpája még mindig pirosan világított, jelezve, hogy még tart az operáció. Nem szóltak egymáshoz, csak néma csendben, gondolataikba mélyedve ültek. Nem tudni mennyi idő telt el, mire végre kialudt a lámpa fénye, majd  néhány perccel később kinyílt a műtő ajtaja, és kitolták rajta a még alvó Hyukiet.
- Doktor úr - szaladt oda mindenki. - Hogy van Hyukie?
- Az operáció sikeres volt, Eunhyuk túl van az életveszélyen, de...
- De mi doktor úr? Mi van a fiammal? - kérdezte ideges hangon Hyukie anyukája.
- A baleset során Eunhyuk gerincének egyik idegpályája megsérült, a fia sajnos mindkét lábára lebénult.
- Nem, az nem lehet! - kapta kezét szája elé Hyukie anyukája.
- Nagyon sajnálom asszonyom.
Halotti csend telepedett ránk, csupán egy közelben álló italautomata monoton zúgása és Hyukie édesanyjának és nővérének halk zokogása törte meg a terem némaságát.
- Most visszavisszük a kórterembe - közölte halkan az orvos. - Holnap reggelig aludni fog, kérem menjenek haza és pihenjenek Önök is egy kicsit.
- Én itt akarok vele maradni - kapaszkodott férje karjába Hyukie anyukája.
- Drágám az orvosnak igaza van, pihenned kell egy kicsit, holnap korán reggel visszajövünk.
- Rendben. Köszönjük doktor úr. - hajolt meg a két szülő, majd Sorával együtt elindultak.
- Fiúk ti is menjetek haza pihenni. - szólt még vissza Hyukie anyukája mielőtt kiléptek az ajtón.
- Igen asszonyom. - válaszolták egyszerre mindannyian meghajolva.
Siwont annyira letaglózta a hír, hogy minden másról teljesen elfeledkezett. Most, hogy kissé magához tért önkéntelenül is Donghaet kezdte el keresni tekintetével. A fiú a székek mellett, hátát a falnak döntve ült a földön. Arcát kezébe temette, vállai rázkódtak a zokogástól. Siwon odalépett hozzá, óvatosan megérintette vállát, Hae erre felemelte fejét, üveges tekintete, amivel meredten bámult a semmibe, egészen megrémisztette a fiút.
- Siwon ez nem lehet, ez nem történhetett meg - motyogta egyre csak Donghae.
- Jól van, nincs semmi baj -ölelte át. Minden rendbe jön Hae. - próbálta vigasztalni, de tudta, hogy nincs semmi, amivel most megnyugtathatná, ahogy magát se.