2. rész

A másnap talán még nehezebb volt. A fiúk remélték, hogy mindez csupán egy rossz álom, és ha reggel felébrednek minden újra rendben lesz. De a valóság kegyetlen fullánkjai, a felkelő nap első sugaraival újra szívükbe fúródtak.
A hangulat reggel a dormban szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt. Mindenki saját gondolataiba mélyedve tette reggel szokásos dolgait. Néhányukon látszott a szemük alatt elterülő sötét karikákból, hogy alig aludtak az éjjel, de mindük közül Donghae nézett ki a legrosszabbul. Alig aludt az éjjel valamit, akárhányszor lehunyta szemeit, mindig ugyanaz a rémálomra gyötörte. Kitolnak valakit a műtőből, egy hatalmas fehér lepellel van letakarva. Donghae félve odalép , kezei reszketnek, ahogy felemeli a lepelt, ami alatt megpillantja Hyukie sápadt, hallott arcát. Könnyek között, zihálva ébredt mindegy egyes alkalommal és jó ideig tartott míg újra meg tudott nyugodni.
Reggeli után indultak be a kórházba, hogy megnézzék, hogy van Hyukie. Lee So Man már bent volt, épp az orvossal és a szülőkkel beszélt. Megálltak néhány méterre tőlük, és néma csendben vártak. Egyiküknek sem volt kedve társalogni. Végül az orvos elköszönt és bement a kórterembe, míg Lee So Man feléjük vette az irányt.
- Sziasztok fiúk!
A fiúk köszönésképpen némán meghajoltak.
- Mit mondott az orvos? - érdeklődött Wookie.
Lee Soo Man épp válaszolni akart, amikor vérfagyasztó sikoly hallatszott ki a kórteremből.
- Ez meg mi volt? - ült ki az ijedtség Sungmin arcára. A többiek is zavartan néztek egymásra.
- Az orvos most mondta el Hyukienak, hogy lebénultak a lábai. - közölte csendesen a tényeket Lee So Man.
Szinte kézzel tapintható volt a csend, amely rájuk telepedett, egyedül Donghae fájdalmas nyüszítése törte meg néha. Kangin karjaiban tartotta a fiút, aki saját lábain képtelen lett volna megállni. Nem tudta eldönteni, hogy ő vagy Hyukie szenved-e jobban. A két fiú annyira közel állt egymáshoz, már nem is barátok, hanem szinte testvérek voltak. Még mikor gyakornokként idekerültek ismerkedtek meg egymással, és nagyon hamar a legjobb barátok lettek. Egy hullámhosszon voltak és mindig egyre járt az agyuk, mintha olvastak volna a másik gondolataiban. Mennyi apró csínytevést követtek el együtt, Kangin elmosolyodott a gondolatra. És milyen ártatlan képet tudtak utána mindig vágni, ebben verhetetlenek voltak. De soha senkinek nem tudtak volna szándékosan fájdalmat okozni, tiszta szívűek és kedvesek voltak. Na jó Hyukie egy kissé sóher! Aztán visszaemlékezett arra is, miként áll Hyukie Hae mellett, és, hogyan próbálta minden erejével megvigasztalni és megvédeni barátját, amikor az elveszítette édesapját. Kangin tudta Hyukieről, hogy nagyon erős és kitartó férfi, de félt, hogy ezúttal cserbenhagyja az ereje. Hae ellenben mindig is érzékeny típus volt, vajon össze tudja szedni magát és képes lesz támogatni Hyukiet? Jelen pillanatban a fiú legalább ugyanakkora segítségre szorult akárcsak Eunhyuk.
- Lemondom a délutáni sajtótájékoztatót. - szólalt meg halkan Lee So Man.
Egy új, néhány részes showműsort készítenek a Suju főszereplésével, ezt harangozták volna be. Azonban Siwon nem volt benne biztos, hogy jó ötlet, ha lemondják a sajtótájékoztatót. Csupán felesleges pánikot keltenének a rajongóik körében, ha az egész banda hiányozna. Így sem lesz egyszerű közölni velük a tényeket, rengeteg elf ki fog borulni, és ők fellelősek a rajongóikért. Idáig sikerült ugyan kint tartani az újságírókat, de Siwon már nagyon is jártas volt a média világában ahhoz, hogy tudja, ez csak ideig-óráig tart. És jobb, ha tőlük tudják meg az igazságot, minta netről vagy a tv-ből.
- Uram, talán mégis meg kéne tartani azt a sajtótájékoztatót. - a többiek döbbenten néztek Siwonra.
- Ezt mégis, hogy képzeled? - kérte számon rajta dühösen Shindong.
- Mi nem csak érte tartozunk felelősséggel - válaszolt halk, nyugodt hangon Siwon.
- Igazad van. - értett vele egyet Wookie.
- Siwon sajnálom, hogy az előbb úgy rád rivalltam. - kért elnézést Shindong.
- Ugyan, semmi baj. Ez ebben az állapotban teljesen érhető - nyugtatta meg a fiút Siwon.
- És, hogy gondoltad, mindenki menjen? - kérdezte Sungmin.
- Nem, csak aki elég erősnek érzi magát hozzá.
- Akkor én inkább otthon maradnék- pillantott a többiekre Kyuhyun. A baleset eszébe juttatta, amikor ő feküdt itt élet-halál között, és bár Hyukie életben maradt, Kyu mégis úgy érezte most nem tudna megküzdeni az újságírók által rájuk zúdított kérdések töménytelen hadával.
- Még valaki?
- Én is inkább otthon maradnék. - jelentkezett Wookie. - Főzök nektek meleg levest mire hazaértek, jót fog tenni.
Siwon elmosolyodott. Wookie mindig is vigyázott rájuk, a maga módján most is próbált nekik segíteni, jóleső érzés volt számára ez a meleg gondoskodás.
- Én vigyázok Haera - ajánlotta fel Kangin.
- Rendben, akkor ezt meg is beszéltük. - összegezte a dolgokat Siwon.
Sungmin arca hirtelen felragyogott és meleg mosoly ült ki rá. A többiek követték tekintetét, majd meglepetésükben tágra nyíltak szemeik mikor meglátták az ajtóban megjelenő alakot.
- Leeteuk! - kiáltott fel Kyuhyun.
Mindenki odarohant a leaderhez.
- De jó, hogy itt vagy. - ölelte meg Wookie.
Még Donghae arcán is megjelent egy halvány mosoly, elengedte Kangint és odalépett Teukhoz, hogy aztán elbújhasson védelmező karjai között. Mintha csak a leader jelenlétével minden baj megoldódna. De a meglepetésnek még nem volt vége, újabb két férfi bukkant fel Teuk mögött.
- Heechul, Yesung, hát ti meg, hogy kerültök ide? – csodálkozott Sungmin.
- Ez aztán a kellemes fogadtatás. Kösz Minnie, én is örülök, hogy látlak! - duzzogott Hee.
- Jaj tudod, hogy nem úgy értettem. - pironkodott a fiú, és hogy bebizonyítsa mennyire örül neki, hatalmas ölelésben részesítette Heet.
Ha valaki most látná Kim Heechult, szégyentelennek nevezné, aki csöppet sem törődik a barátjával, akinek épp most volt súlyos balesete. De akik jól ismerik, tudják valójában milyen érzékeny is ez a fiú. Az álarc mögött melyet a nagyvilágnak mutat, valójában egy igencsak sebezhető és félénk kisfiú leledzik. Hee még jól emlékezett arra az időszakra, amikor legjobb barátja Hangeng elhagyta a csapatot és ő teljesen maga alatt volt. Ha akkor nincs Hyukie, hát nem tudja, hogy mászott volna ki abból a mély gödörből, amibe került. A lelke mélyén nagyon is félt, pontosan tudta ez mekkora csapás a fiúnak és csak reménykedni tudott benne, hogy elég erős lesz hozzá, hogy újra talpra álljon! Vajon ő fog tudni neki segíteni? Mellett fog tud állni akkora erővel és elszántsággal mint ahogy azt anno Hyukie tette ő érte?
- Miután Lee So Man beszélt az ezredessel, és elmondta mi történt Hyukieval, a körülményekre való tekintettel kaptunk egy nap kimenőt. - magyarázta el a helyzetet Yesung.
 - Olyan jó, hogy ti is itt vagytok!  - ölelte át barátját Wookie.
- Csak kár, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett újra találkoznunk. - hajtotta le fejét Yesung. 
Leeteuk közben kissé arrébb hívta Siwont.
- Látom kézbe vetted a dolgokat, csak így tovább. - próbálta biztatni a fiút.
- Mi? Hogy én? - csodálkozott Siwon.
- Igen te!
- Hát hyung, nem hinném, hogy vezető alkat lennék.
- Pedig kell valaki, aki vigyázz rájuk, aki utat mutat nekik és úgy tűnik ők számítanak rád.
- Hát nem tudom, hogy menni fog-e ez nekem. - aggodalmaskodott Siwon. - Tudom, hogy néha nagyképűsködök, de sose vágytam leaderi babérokra.
- Én hiszek benned Siwon! - mosolygott rá Teuk.
- Hát nem könnyíted meg éppen az ember dolgát! - mormogta maga elé Siwon. - Mond csak te, hogy bírod már ennyi ideje velünk? - nézett leadere szemébe.
- Hát néha nagyon nehéz. De tudod a boldog pillanatokból mindig több van.
- Bárcsak ez is az lenne!
- Én hiszem, hogy Hyukie ezzel is meg fog birkózni. Ő nem az a típus, aki csak úgy feladja a dolgokat!
- Remélem, hogy neked lesz igazad!
- Teuk, Siwon - jött oda hozzájuk Yesung. - Az orvos azt mondta most pár percre bemehetünk hozzá, ha szeretnénk.
- Rendben. - bólintott Leeteuk, azzal elindultak be a kórterembe.
Hyukie arccal az ablak felé fordulva feküdt, és a mozgolódásra sem fordította feléjük a fejét.
- Eunyhuk, mi vagyunk azok. - szólalt meg bátortalanul Wookie, de néma csöndet kapott csupán válaszul.
- Hyukie, - lépett előrébb Leeteuk.
- Hagyjatok békén! Nem akarlak látni titeket!
- Hyukie, - lépett egyet előre bátortalanul most Donghae.
- Nem értitek? Tűnjetek el mind! Senkit se akarok látni! - éles hangja végigsöpört a kis kórtermen, döbbent arcokat hagyva maga után.

1. rész

Donghae oly annyira elmélyedt könyvében, hogy meg sem hallotta telefonja csörgését. Kellett jó néhány másodperc míg eljutott tudatáig, hogy a kis készülék neki jelez. Felkapta a telefont, ránézve kijelzőjére boldogan állapította meg, hogy Hyukie anyukája keresi őt.
- Igen, tessék! - szólt bele jókedvűen a készülékbe.
- Donghae! - Hyukie anyjának hangja vészesen megremegett, ahogy kimondta a fiú nevét.
Hae érezte, hogy valami nem stimmel, testét hirtelen kirázta a hideg, és valami furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába.
- Tör...tént valami? - ejtette ki lassan a szavakat, előre félve a választól.
- Donghae, - Hyukie édesanyja most már zokogott. - Eunhyukot autóbaleset érte.
Hae karja lehanyatlott, kezéből kicsúszott a kis készülék, bele a pihe puha szőnyegbe. Csak állt ott dermedten, egyszerűen nem volt képes felfogni az imént hallott szavak jelentését. Nem, az nem lehet, hogy Hyukienak bármi baja történjen. Felvette a földről telefonját, füléhez emelte, majd feltette azt a kérdést, amit nem kerülhetett ki, felkészülve a legrosszabbra.
- Súlyos?
- Most vitték be a műtőbe. Azonnal meg kellett operálni, belső sérülései vannak. És ha láttad volna, hogy nézett ki... Donghae, minden csupa vér volt... - Hyukie édesanyjának hangja elfúlt a kitörni készülő érzelmektől.
- Hol van? Most azonnal odamegyek!
- A Szöüli Központi Kórházban.
- Máris indulok!
Hae lerakta a telefont, de nem tudott mozdulni, lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek, tudata még mindig nem tudta feldolgozni a hallottakat. Hyukiet autóbaleset érte, visszahangoztak fejében egyre csak Eunhyuk édesanyjának szavai. Akár egy rossz álom, amiből nem tud felébredni. Lassan, szédelegve indult meg az ajtó felé, kilépett a folyosóra és azon gondolkodott kinek is szóljon  így hirtelenjében, teljesen össze volt zavarodva. Leeteuk nincs itt, a helyettes leader meg..., a gondolatra könnyek szöktek a szemébe.
- Hae, jól vagy? - zökkentette ki merengéséből Siwon aggódó hangja. Felnézett rá, mire a fiú ijedten hőkölt hátra, meglátva Hae fájdalomtól eltorzult, könnyes arcát.
- Donghae, mi történt? - kérdezte rémülten.
- Én... - úgy érezte mindjárt összecsuklik, és ha Siwon nem kapja el még idejében, tényleg a földön terül el. Lábai felmondták a szolgálatot, egész testsúlyával a fiú karjaira nehezedett.
- Donghae mond már el mi történt? - nézett kétségbeesetten a fiúra. Még sose látta ilyennek, ennyire összetörve. Azaz mégis, egyetlen egyszer, mikor az édesapja halt meg. De nem, az nem lehet, hogy egy újabb ilyen szörnyű csapás érje őt.
- Hyukie... - nyögte ki alig hallhatóan Donghae.
- Mi van vele? Mi van Hyukieval? - rázta meg a fiút. Egyre nagyobb ijedtség lett úrrá rajta, ahogy a karjaiba csimpaszkodó fiú reményvesztett arcát nézte.
- Autóbaleset érte. - borult Hae zokogva Siwon mellkasára.  A fiú úgy érezte mintha jeges kéz markolta volna meg szívét, forogni kezdett vele a világ. Próbálta tartani a karjaiban rongybabaként lógót fiút miközben ő is közel állt az összeeséshez. Egyik kezével muszáj volt a folyosó falába kapaszkodnia, hogy megtartsa magát. Kellett pár perc mire újra normálisan tudott gondolkodni.
- És milyen súlyos?
- Most műtik, belső vérzései vannak. - emelte rá könnyáztatta arcát Hae. A fájdalom, ami kiült arcára még egyet csavart Siwon szívén. Jól tudta milyen közel áll a két fiú egymáshoz, nem is barátság volt az övék, annál sokkal több, szinte testvérek voltak. Hae nem élné túl, ha elveszítené Hyukiet, ebben biztos volt. Ilyenre még csak ne is gondolj, torkolta le gyorsan magát. Hyukie rendben fog jönni, nem az a fajta srác, aki olyan könnyen megadja magát. Harcolni fog a végsőkig. Most először is szólnia kell a többieknek, próbálta meg összeszedni magát.
- Fiúk! - kiáltotta el magát.
Wookie és Sungmin kidugta fejét az ajtón, majd Kangin és Shindong jelent meg a folyosón. Ahogy meglátták Siwon karjában Donghaet mindannyiuk arcára kiült az ijedtség.
- Mi történt Siwon? - kérdezte Kangin.
- Kérlek szóljatok mindenkinek! - Siwon hangja olyan komolyan és határozottan csengett, hogy a fiúk nem is kérdezősködtek tovább, hanem gyorsan elmentek a többiekért. Mikor végre mindenki ott volt, Siwon beszélni kezdett.
- Fiúk, sajnos rossz hírt kell közölnöm veletek. Hyukiet autóbaleset érte, most műtik. Egyenlőre nem tudunk semmi biztosat, de súlyosnak tűnik az állapota. - A mondat végére elcsuklott a hangja, mély levegőt vett, minden erejére szüksége volt, hogy ne sírja el magát, itt, mindenki előtt.
- Hogy mi? - elképedés moraja futott végig az egész csapaton, nem tudták elhinni, hogy mindez az ő barátjukkal történik. Hisz ma reggel még nevetve reggeliztek együtt. Most meg...olyan hihetetlen volt az egész.
- Be kellene mennünk a kórházba. – szólalt meg halkan Kangin.
- Hívok taxit. Nincs senki olyan állapotban, hogy vezessen. – ment be szobájába Wookie.
Halk hangok szűrődtek ki, majd pár perc múlva Wookie újra megjelent a folyosón.
- 5 perc és itt vannak.
Óráknak tűnt az a néhány perc a néma csendben, amely belepte a helyiséget. Végül az egyik taxi dudájának hangja, zökkentette ki őket kábultságukból. A fiúk elindultak kifelé.
- Kangin, segítenél? – kérte Siwon, karjaiban a még mindig zavarodott Donghaeval. Ketten óvatosan kitámogatták, majd beültették a taxiba és elindultak a kórházba. Mire felértek az emeletre, ahol Hyukiet műtötték, a többiek már  ott voltak. Mindenki vagy a falat támasztotta, vagy leült egy székre. Az egyetlen, amit tehettek ebben a pillanatban, az, hogy vártak. Ez volt a legrosszabb az egészben, ez az idegőrlő várakozás, ez a néma bizonytalanság. Óvatosan leültették Haet is az egyik székre, melléje leült Hyukie édesanyja és gyengéden átölelte a fiút, aki már családtagnak számított náluk. Tudta mennyire szeret a fiát és, hogy legalább annyira szenved most, mint ő. A percek csigalassúsággal teltek , a műtő lámpája még mindig pirosan világított, jelezve, hogy még tart az operáció. Nem szóltak egymáshoz, csak néma csendben, gondolataikba mélyedve ültek. Nem tudni mennyi idő telt el, mire végre kialudt a lámpa fénye, majd  néhány perccel később kinyílt a műtő ajtaja, és kitolták rajta a még alvó Hyukiet.
- Doktor úr - szaladt oda mindenki. - Hogy van Hyukie?
- Az operáció sikeres volt, Eunhyuk túl van az életveszélyen, de...
- De mi doktor úr? Mi van a fiammal? - kérdezte ideges hangon Hyukie anyukája.
- A baleset során Eunhyuk gerincének egyik idegpályája megsérült, a fia sajnos mindkét lábára lebénult.
- Nem, az nem lehet! - kapta kezét szája elé Hyukie anyukája.
- Nagyon sajnálom asszonyom.
Halotti csend telepedett ránk, csupán egy közelben álló italautomata monoton zúgása és Hyukie édesanyjának és nővérének halk zokogása törte meg a terem némaságát.
- Most visszavisszük a kórterembe - közölte halkan az orvos. - Holnap reggelig aludni fog, kérem menjenek haza és pihenjenek Önök is egy kicsit.
- Én itt akarok vele maradni - kapaszkodott férje karjába Hyukie anyukája.
- Drágám az orvosnak igaza van, pihenned kell egy kicsit, holnap korán reggel visszajövünk.
- Rendben. Köszönjük doktor úr. - hajolt meg a két szülő, majd Sorával együtt elindultak.
- Fiúk ti is menjetek haza pihenni. - szólt még vissza Hyukie anyukája mielőtt kiléptek az ajtón.
- Igen asszonyom. - válaszolták egyszerre mindannyian meghajolva.
Siwont annyira letaglózta a hír, hogy minden másról teljesen elfeledkezett. Most, hogy kissé magához tért önkéntelenül is Donghaet kezdte el keresni tekintetével. A fiú a székek mellett, hátát a falnak döntve ült a földön. Arcát kezébe temette, vállai rázkódtak a zokogástól. Siwon odalépett hozzá, óvatosan megérintette vállát, Hae erre felemelte fejét, üveges tekintete, amivel meredten bámult a semmibe, egészen megrémisztette a fiút.
- Siwon ez nem lehet, ez nem történhetett meg - motyogta egyre csak Donghae.
- Jól van, nincs semmi baj -ölelte át. Minden rendbe jön Hae. - próbálta vigasztalni, de tudta, hogy nincs semmi, amivel most megnyugtathatná, ahogy magát se.